Kirándulás

Hetek óta forralt borra vágytam. Két napja, mikor hívtak, hogy ma kirándulni megyünk, nem is jutott eszembe, hogy itt a nagy lehetőség. De itt volt :) A normafai rétesezőnél ebben az örömben is részesültem. Éljen a tél! És a hó. Remélem, Lőrincen is van, s még szánkózhatom is - Helsinkiben hiába van rengeteg hó, se szánkódomb, se szánkó, se gyerek, akivel mehessek Lőrincen az utolsó három meglesz, a hóban csak reménykedem.

Legszebb karácsonyi dalok

Ádvent harmadik vasárnapjának estéjén szokás, több mint harminc éve, a "Legszebb karácsonyi dalok" közös éneklése. Ebből kaptunk ma előkóstolót az egyik téren, a helsinki gyülekezetek karácsonyi vásárban álló színpadánál. És nem állom meg, hogy ne írjam le: nem három lelkes ifis ült ki egy gitárral... Ha csinálnak valamit, azt profin teszik. És nagyon szólt. A "műsorvezető" lelkész rutinosan és lazán konferált (mármint nem trágárul, hanem a földön járók közérthető nyelvén, "ahogy az anyák beszélnek a gyerekeikhez; ahogy a piacon beszélnek az emberek". Akinek van füle, értse.). A szövegek ki voltak vetítve, és egyáltalán. A 13.00-ás kezdéshez 13.00-ra kész volt a hangosítás, minden technika, és addigra odagyűlt a tömeg is. Na, ennek a tömegnek köszönhetően inkább a kivetítőt fényképeztem le. (Így még én is rajta vagyok - a megtaláló valami jutalomban részesül :-) ) És folytatva a többnyelvűségi megjegyzéseimet: figyelmes szemlélő azt is észreveheti, a kivetített két versszak nem egymás után jön. Ugyanaz, egyszer finnül, egyszer svédül. És, persze, mivel ez az éneklés rendesen a finn missziói egyesület támogatóalkalma, az énekek között levetítettek egy kisfilmet is az egyik nepáli misszióból, ahol vak fiataloknak adtak életesélyt azzal, hogy zenetanárrá képezték őket, ennek a javára ment az adománygyűjtés is. Szolidan, nem tolták senkinek az orra alá a perselyeket, talán éppen ezért sok tárca került elő.
Szakadt a hó, fahéj- és forraltborillat úszott a levegőben, bő ezren énekeltünk... Nem kell ezt hosszabban ragoznom :)
Holnap este ennek a csendesebb (?) változata a templomokban. Gondoltam én, elmegyek egy ilyen csendes gyülekezeti karácsonyvárásra, meg is kérdeztem, olyan-e ez, hogy mindenki visz egy tálca sütit stb. Maikki felvilágosított, hogy 1. a templomban lesz, nem teremben, 2. kb. 1500-an leszünk, zsúfolásig töltött padokban. Hm. Alig várom.

Kiegészítés

Bármilyen hihetetlen, tényleg mindenki az elnöki fogadás közvetítésén csüngött hatodikán este. És másnap kedvenc órámon, a "Jelek nyelvén", miről kezdtek beszélgetésbe finnjeim? Milyen ruha volt a helsinki püspöknőn, milyen üzenetet hordoz ez stb. És, úgy tűnt, rajtam kívül mindenki tudta.

Onnea Suomi! Lycka till, Finland!

Ezen a nagy napon Budapesten mindig a Finn nagykövetségen szoktam ünnepelni. Sok éve már november közepén meghozza a posta a meghívót, s nagyon nagy dolog kell közbe jöjjön, ha egyszer majd valamiért kihagyom ezt az ünnepet. Nagy várakozással néztem elébe, hogy egyszer Finnországban lehetek a függetlenség napján, de múlt héten már kezdtem aggódni, mikor a kérdezősködésemre, hol, milyen ünnepség lesz, mit csinálnak a finnek ezen a napon, mindenki csak azt mondta, hogy piparkakkut süt (olyan, mint a mézessüti, csak cukorszirup az alapja), és megnézi este a közvetítést az elnöki fogadásról. Ja, meg kitesznek két gyertyát este hattól az ablakokba, érdemes sétálni egyet. Végül észbe kaptak, hogy ja, hát az egyetemisták fáklyás felvonulása. Nocsak. Ez már jól hangzik. A menet a Hietaniemi temetőből, Mannerheim marsall nyughelyétől indul, én azonban, tekintettel kitartó küzdelmemre a majdnem-arcüreggyulladással, csak az Esplanadiig mentem elibük. Elvonultak az elnöki "vár" előtt, aminek az erkélyén kitartóan integetett az elnöki pár a menetnek, ami megkerülve "várat", az Aleksanterinkatun visszafordult a Szenátus térre. A diáksapkás diáksereg a téren helyezkedett el, a zászlóvivők a Dóm előtt, az énekkar a lépcsőkön. Itt már megtudtam nagyjából számolni, körülbelül 40 diákszervezet képviseltette magát a menetben. Nagyon hangulatos volt, majdnem minden csapat énekelt, természetesen mást és mást, az Észak-Karjalaiak szövetsége különösen jókedvűen és hangosan fújta az indulójukat. Az elnök előtt elvonulva pedig mindenki teletorokból énekelt. A Szenátus téren elhangzott pár beszéd (a polgármesteré egész jó volt, a diákvezetőké csapnivalóan pocsék), közte néhány ének. És a végén a himnusz. Aminek kapcsán nem állom meg, hogy ne tegyek megint egy megjegyzést a kétnyelvűségre. Ahogy a beszédek is kétnyelvűek voltak (minimum a köszöntés svédül is elhangzott, de a többségnek a fele svédül volt), úgy a himnuszt is előbb finnül, majd svédül énekelték el. Ó-ó. Nem tudok betelni vele, hogy lehet ezt így is.

És közben szakadt, szakadt a hó, úgyhogy nem sok képet tudtam készíteni, így is szárogattam szegény fényképezőgépemet, mikor hazaértem. És míg én ezt írom, mindenki a tévék előtt ül, vagy a rádióközvetítést hallgatja az elnöki fogadásról. Hát, annyira még nem finnesedtem el, hogy ez lázba hozzon.

Karjalanpiirakka

Hiába kéritek, nem tudom "a" piirakka receptjét megadni, ahány helyen olvastam, annyi változatot találtam. Múlt hétvégén Tamperében vendégeskedtem, ott tanultam meg a piirakka formázásának módját, de a tésztáról csak annyit mondott a háziasszony: ó, az nagyon egyszerű, csak rozsliszt és víz kell hozzá, meg pici só. A töltelék pedig? Az nagyon egyszerű, sima rizskása. Autentikus recept, az édesanyja karjalai, tőle tanulta. Végül is tényleg egyszerű volt. Kásának való rizsből (puuroriisi) főztem rizskását, tulajdonképpen tejberizst, csak cukor nélkül. 2 dl forrásban lévő vízbe bele kell főzni 1 dl rizst, majd kb. 5 perc után hozzáönteni kb 4,5 dl tejet, s egy fél kanál sót. Felforralni, s 30-40 percig főzni (lehetőleg fedő alatt) úgy, hogy éppen csak forrjon. A tésztához, a liszteszacskón levő recept szerint 2 dl víz és 5,5 dl rozsliszt kell, és 1 teáskanál só. Ebből kb. 30 darab piirakka készül. A tésztából kígyókat kell gyúrni, abból pár centiméteres darabkákat vágni. Egy-egy darabot szétlapít az ember, s egy speciális nyújtófával (nem volt a kollégiumban, teljesen jól működött rendes nyújtófával is) vékonyra lapítja, kör vagy ovális alakúra. A széleit szabadon hagyva a közepére kell tenni egy kanálka kását, behajtani a két szélét. Középtől kifelé haladva össze kell csipkedni a tészta szélét (kicsi ujjúak előnyben), s sütőpapírra téve 275 fokon kb. 15 perc alatt megsütni. Sütés után még forrón olvasztott vaj és tej keverékébe kell mártani (nem órákig áztatni, csak éppen megmeríteni benne). Sós vajjal vagy munavoi-jal, azaz egy tojáskrémféleséggel fogyasztják. Hagyományosan. De a gyakorlatban bármivel - szendvicsalapnak eszik, kerülhet rá sonka, sajt, zöldség stb. A töltelék szintén ezerféle lehet, mindenféle gombás, húsos, fűszeres, de az már nem karjalanpiirakka :)

A hideg és a finnek

Mivel facebookon mindenféle gyatra utánzatát olvastam a klasszikus viccnek, kénytelen vagyok közzétenni az "eredetit".
+15°C: - Spanyolországban az emberek téli kabátot és kesztyűt húznak. - A finnek kifekszenek napozni.
+10°C: - A franciák hiábavalóan próbálják bekapcsolni a központi fűtést. - A finnek virágokat ültetnek a kertben.
+5°C: - Az olasz kocsik nem indulnak. - A finnek még kabriókat használnak.
0°C: - Megfagy a desztillált víz. - A Vantaa folyó vize kicsit sűrűbbé válik.
-5°C: - A californiaiak a fagyhalál küszöbén állnak. - A finnek még egy utolsó roston sütést rendeznek a szabadban a tél beállta előtt.
-10°C: - A britek fűteni kezdenek. - A finnek hosszú ujjú pólót vesznek.
-20°C: - Az ausztrálok elmenekülnek Mallorcáról. - A finnek Szentiván éjjét ünneplik. Beköszönt az ősz.
-30°C: - A görögök halálra fagynak, és eltűnnek a Földről. - A finnek elkezdenek házon belül mosni.
-40°C: - Párizs összeroppan a hideg súlya alatt. - A finnek sorban állnak a hot dogos standok előtt.
-50°C: - A jegesmedvéket kimenekítik az Északi Sarkról. - A finn hadsereg elhalasztja a téli túlélő gyakorlatát a gyenge időjárásra hivatkozva.
-60°C: - Korvatunturi (A Télapó otthona) befagy. - A finnek kivesznek egy filmet, és otthon maradnak.
-70°C: - A pót-Télapó délre költözik. - A finnek kicsit idegesek lesznek, mert a Koskenkorva vodkájukat már nem tárolhatják a szabadban. A finn hadsereg megkezdi a túlélő gyakorlatot. -183°C: - Az ételben található mikrobák elpusztulnak. - A finn tehenek a gazdájuk hideg kezeire panaszkodnak.
-273°C: - Minden atom alapú molekula mozgása leáll. - A finnek csak ennyit mondanak: "A hétszázát, de hideg van ma odakint."
-300°C: - Befagy a pokol. - A finnek megnyerik az Euroviziós táncdalfesztivált...

Julgatan öppnas nästa söndag :)

Első svéd mondatom, egy hétig tanulhattam: A karácsonyutca a jövő vasárnap nyílik. Nos, a karácsonyi szezon ezennel megnyittatott. Kétszeresen is. Két napi havazás után már olyan gyönyörű a város, mint a képeslapokon, ráadásul, bár advent csak jövő vasárnap kezdődik, már mindenhol kint vannak az izzósorok, lámpák, szikrázik az egész város. És a hó fénye tényleg rengeteget számít. A pislákoló köztéri lámpák fénye így már elegendő. S mivel hét végére jött meg a hó, a gyér forgalom mellett a hó is szép maradt, tegnap este úgy éreztem magam, mintha egy mesekönyvben sétálnék.
Ma tartotta az észt-társaság az éves nagy megmozdulását, a Martin markkinatot, azaz a Márton napi vásárt. Ezt sem lehetett kihagyni. Jó, hogy elfelejtettem magammal pénzt vinni, pár euró volt csak nálam, kártyával meg nem lehetett fizetni, ez így sokkal gazdaságosabb volt. Volt majdnem minden, mi szem-szájnak ingere, rengeteg kézimunka, kötött sapka, zokni, gyönyörű fonalak, finomságok (sajtok, kolbászutánzatok, homoktövis-készítmények), csak sajnos, túrórudit nem árultak. Pedig szegény magyar gyomrom arra vágyik most leginkább Észtországból.
Végül pedig szemtanúja voltam, hogy a Mikulás (Joulupukki a Korvatunturiról) ünnepélyesen megnyitotta a karácsonyi szezont. Mintha Helsinki összes gyereke ott lett volna a Szenátus téren és környékén. A ceremóniához hozzátartozik a Mikulás-menet felvonulása az Aleksanterin katun, azaz az most Joulukatu/Julgatan, vagyis Karácsony utca. Azt elmagyarázhatná valaki, hogy a tűzoltóautók hogyan kapcsolódnak a Mikulás-tradícióhoz... Mikor közeledtem a Szenátus térhez, a sok tűzoltóautó láttán azt hittem, tűzijáték is lesz. De nem. A menet részét alkották. Múzeumi darabok is felvonultak, ősrégi tűzoltóautók, amik csoda, hogy még gurulnak. Jól néztek ki, csak még rejtély számomra, hogy kerülnek a Mikulás, a manók és a táncoló hóemberek társaságába.

Archív felvételek

Csalni fogok a közzététel dátumával - mivel már majdnem egy hete jártam Arábia és Viikki partjainál. Mert ha már van bérletem, akkor ki is kell használni. Felültem hát a villamosra, s irány az ismeretlen. Jelentem, ez majdnem olyan klassz hely, mint Seurasaari, fogok még párszor erre járni. Ajánlom figyelmetekbe a képen látható házakat: azokból az egész öbölre rá lehet látni... El tudnék lakni bennük. Az öböl parti sávja azonban nem lett az építészek áldozata, megmaradt parkos területnek, sétáló, kocogó, bicikliző, babakocsis és botos közönsége legnagyobb örömére. Aztán csak mentem, mentem, s ott találtam magam a természetvédelmi terület szélén. És itt jött a meglepetés. Amit a térképem "zöld" területnek jelölt, valójában egy nádas, mocsaras terület. Madárparadicsom. Az emberek pedig, két nyamvadt angol nyelven hangoskodó turista kivételével, ezt tiszteletben is tartották. Még a gyerekek is halkan beszéltek, bizonyára már megtapasztalták, hogy különben nem sok madarat láthatnak. A mocsár szélén magaslesekről lehet nézelődni, a nádasba pedig pallókból építettek ösvényeket, melyek kis fakunyhókhoz vezetnek, ahonnan egész közelről és láthatatlanul lehet a madarakat lesni. Ugyan az ösvényre nézve az volt az első gondolatom, hogy ha ezen a nedves deszkán elnyalok, összetöröm a fényképezőgépem és még meg is fagyok, mire hazaérek, de a kíváncsiságom győzött. Nem nyaltam el. És ide vissza fogok menni. Ez is azok közé a helyek közé tartozik, amiket nem ajánlgatnak a turistakalauzok, de az én listámon előkelő helyet kap. (Talán jobb is, hogy nincs benne a turistaprospektusokban, akkor több lenne ott az ember, mint a madár. A mostani arány jobban tetszik.)

R.I.P.

Megváltoztatta a Facebook a hírek terjedési szokását. Nem tudom, jól-e, rosszul-e. Nem tudom, hogy halálhírt lehet-e jól kapni. Földhözvágó feldobva hazajönni, szendviccsel a kezemben bekapcsolni a gépet, s pörgetve az idióta bejegyzéseket egyszer csak azt olvasni, R.I.P. Martin Judit. Honnan, kitől lehet megtudni részletet? Számítanak-e itt egyáltalán a részletek? Megkapom. Hirtelen agyvérzés. Döbbenet. Egyidősek voltunk, iskolatársak, egy ifi-csapat lelkes tagjai. Sok átbeszélgetett hosszúhétvégi éjszakával, táborral, nyolc közös iskolai évvel. Nyáron volt évfolyamtalálkozónk, ő mint a legtapasztaltabb anyuka állt a várandósok-kisgyerekesek kérdései középpontjában. Ők hogyan? És milyen a házasság jó pár év után? És hogyan boldogul három gyerekkel, hogyan lehet tanítani mellettük, hogyan lehet megszervezni, "üzemeltetni" egy ekkora család életét? És, és, és...? És most születnek a további kérdések. Csak ezekre nem jön az azonnali válasz. Miért? Miért 32 évesen? Miért pont ő, három kisgyerek anyukája? Legalább miért nem valamelyikünk, aki után nem marad három pici gyerek. Miért nem egy kis betegség után, ami egy kis búcsúlehetőséget hagy? És egyáltalán. Látom apunál, hogy mire nyugdíjasak leszünk, eltemetünk néhány iskolatársat. De nem számítottam rá, hogy ennyire korán kezdjük. Úgy érzem, valami nagyon igazságtalan dolog történt.

Csokiiiii

És most megyek, és megajándékozom magam a kedvenc csokimmal :)

Sétapálcikázás

Múlt héten azt állítottam Anyuéknak, itt nincs Mindenszentek. Na, ma kiderült, hogy ma bizony az van - egy-két kisbolt kivételével minden zárva is van. Még jó, hogy rászoktam a kenyérsütésre. De az eső nem esik, ez is nagy szó, nekiindultunk hát a szomszédommal nordic walkingolni (talált már erre valaki egy jó magyar kifejezést? Én sétapálcikázásnak szoktam otthon hívni, de hát... ). 3 fok volt, ez épp a határán van még az én szabadidőruhám kapacitásának, végül is mozgás közben nem volt gáz, de a szelesebb tengerparti szakaszon, bizony, úgy éreztem, átfúj rajta a szél. Én választottam az útvonal "odafelé" menő részét, vicces volt, hogy olyan helye(ke)t szemeltem ki, ahol a szomszéd lány még nem is járt, pedig nem a világ végére mentünk, csak az olimpiai stadiont körülvevő park túlvégéig. (Ahol az uszoda mellett nem mulasztottam el elmesélni, hogy 1952-ben ott a magyar úszók begyűjtöttek néhány aranyat.) Visszafele pedig Kallio kis utcáin jöttünk keresztül, ez a negyed a "normális" emberek környéke, szemben a miénkkel, tele sok kis bárral, kávézóval, meg néhány, bevándorlók által működtetett bolttal. Itt minden utca emelkedik-lejt, ez a város legmagasabb része (a neve, Kallio is sziklát jelent). A szélénél helyezkedik el Linnanmäki, a helsinki vidámpark. Amennyire kintről látom, nem olyan nagy szám, de országszerte reklámozzák, így a családi kirándulások kedvelt célpontja. Hát, nem tudom. Az óriáskerekéről már 2002-ben is megállapítottam, hogy olyan rozogának látszik, hogy fel nem ülnék rá, s a látvány semmit se változott. A Kallio-negyed viszont gazán a bárjairól nevezetes, félév elején az egyetemi diákszervezet külön túrát szervezett a felfedezésükre :)

Tamperei látogatás

Csütörtökön felmentem Tamperébe. Marja vált az állomáson, ő egy lőrinciekkel tett útról ismert néni. Mivel szürke, délben még esős nap volt, nem volt értelme kirándulni mennünk, a múzeumok jöttek inkább szóba. Márta mondta, hogy ő volt egyszer egy kézimunka-kiállításon, bár lehet, hogy az időszaki kiállítás volt. Mondtam Marjának, hogy azt szeretném megnézni, s beugrott neki, hogy látott hirdetni most is valami ilyet. Egy szuper design-kiállítást láttunk, Made in Finland névre hallgatott, jobb helyre nem is mehettünk volna. Kortárs tervezők cuccai voltak kiállítva, de meg is lehetett (volna) vásárolni a termékeket. Főképpen textilesek használati tárgyai voltak (méterárú, filc cipők, filc tálak, edényalátétek, ruhák stb.), de egy kevés üveg és kerámia is volt (étkészlet és gyertyatartó formájában). Volt egy-két subaszőnyeg is (na, ez a szó azok közé tartozik, amit előbb tanultam meg finnül, mint magyarul), annak a színeit is elmagyarázta Marja - régi zöldnek és régi pirosnak (vagy inkább ózöldnek, óvörösnek) hívják a színeit - régen, amíg természetes festékeket használtak, ilyen volt a zöld és a vörös szín, s ez megmaradt színnévnek (vanhavihreä, vanhapunainen). A subaszőnyeg tulipános mintájú volt, Marja magyarázta, hogy ez milyen ősi finn minta, elmeséltem a tulipánosládákat, amire nagyon felcsillant a szeme, kiderült, itt is szokásban voltak. Nagyon élveztük mindketten a kiállítást. Utána még átmentünk ennek a kézimunkacégnek a közeli boltjába is, na, számomra az volt a második múzeum. Tele van mindenféle kinccsel. Nem csak gyönyörű fonalakkal, de szinte mindennel, ami a textiles kézimunkákhoz kellhet, s az eladónő elővette az összes népviseletet a vitrinből, hogy végigmutogassa nekem, pedig nyilvánvaló volt, hogy nem fogok vásárolni belőle, csak örült, hogy egy magyarnak végigmagyarázhatja, melyik tájegységre mi jellemző (na, ezt nem tudtam megjegyezni, ahhoz kicsit sok információ volt ez). Ez valami olyan cég (Pirkanmaan kotityö, http://www.taitopirkanmaa.fi/), aminek tanfolyamai és műhelyei vannak, vagyis pl. lehet szövőszéket, fazekaspadot stb. bérelni. November 19-21 között lesz Tamperében az éves kézimunka-vásár, nagyon hajlok rá, hogy felmenjek. Ennyi élmény után jól meg is éheztünk, egy hangulatos étterembe (Astor) mentünk, ahol valami halat ettem, remélem, nem angolna volt (nem tudtam megjegyezni a nevét, utólag próbáltam kikeresni, s sajnos, az angolnáé hasonló). Mindenesetre finom volt. Otthon kávéztunk, sütiztünk még egyet, aztán estére a Kalevába mentem, ahol magyar-kör volt. Előző este megkaptam emailben a most nyomdába kerülő könyvet a lőrinci templom történetéről, úgyhogy rövid mese (első hó a Kékesen, vörösiszap, jövőévi püspökválasztás, Szélrózsa) után azt mutattam be, nagyon nagy érdeklődéssel figyeltek, kérdeztek - a fejezetek témáit ismertettem, s rácsodálkoztunk a számukra is ismerős képekre. A padok fényképén jót derültek, azt remélték, most a tatarozással azokat is kényelmesebbé tették, de le kellett lohasszam őket, hogy kívülről újítják fel a templomot, a padok a jövő évi látogatásukkor is ugyanolyanok lesznek. Simónak éppen névnapja volt, úgyhogy nem maradtunk torta nélkül, a nénik akkora tortát készítettek, hogy nem tudtuk az egészet megenni. Jó volt a Kalevába megérkezni, ahogy beléptem, lépten-nyomon ismerősök köszöntek rám, általában magyarul, nagyon jó volt oda megérkezni. S olyan szeretettel kérdeztek ki az otthoni dolgokról, a lőrinciekről, hogy igazán otthon érezhettem magam. És mindenkit nagyon üdvözölnek!

A vonatok azonban itt is tudnak késni. Északon leesett a hó, aminek köszönhetően már reggel nagy késéssel érkeztek Helsinkibe az északról jövő vonatok (Rovaniemiből 3 órás késéssel). Ez engem nem érdekelt volna különösebben, de este én is egy olyannal jöttem, ami Ouluból jött, és 25 percet kellett rá várnom Tamperében, Helsinkibe végül fél órás késéssel értünk be. Na, a tamperei pályaudvaron volt egy igen ijesztő élményem. Építkeznek, bővítik a pályaudvart, valószínűleg ez lehetett az oka, bár furcsa, hogy még este 9 után dolgoznának. Szóval, ahogy álldogálok bent az épületben, várva, hogy teljen az idő, és megérkezzen az a késő vonat, egyszer csak valami furcsa, elég hangos morajlás kíséretében remegni, mozogni kezdett az épület. Nem csak én lepődtem (ijedtem) meg, én hirtelen nem is tudtam, most mi van, de akik ültek, hirtelen mind felpattantak és a kijáratok felé rohantak. Olyan volt, mintha most szakadna a fejünkre az egész épület. Nem szakadt (azóta se olvastam róla, hogy földrengés lett volna), de nem volt kedvem, merszem visszamenni, inkább megkerültem, s kimentem a peronra várakozni. "Megrázó" élmény volt. A vonattársaság nem kért hússzor bocsánatot a késésért, nem mondták be, hogy nem az ő hibájuk a késés, hanem a hóé, viszont a vonaton a hangosbeszélőn folyamatosan tájékoztattak, hogy a csatlakozó vonatok közül melyik várja meg az átszállókat, a nem-várók helyett mikor indul a következő, és egyszer csak: a Riihimäkiből induló vonat, a korábban hirdetettel ellentétben, nem várja meg az átszállókat. Kérjük kedves utasainkat, fáradjanak az étkezőkocsiba, már töltöm a taxiutalványokat... Így is lehet.

Múzeum-reklám

Időszaki vs. állandó 0:5

Egy kicsi múzeumba látogattam el, amit, ha nem lenne benne egy Múmi-kiállítás, nem is reklámoznának, a belépés is ingyenes. A Múmikért 4 éven felüli látogatóknak nem érdemes elmenni, mondhatnám, az a rész egy nagy nulla, a mesék jeleneteivel illusztrált falak között lehet szaladgálni - a látogatók többsége pontosan ezt teszi, kísérőik pedig kedélyesen beszélgetnek és kézimunkáznak a padokon.
Viszont az állandó kiállítása annál érdekesebb. Az egykori Pävälehti újság, és utódja, a mai Helsingin Sanomat, a legnagyobb napilap múltját és jelenét mutatja be relikviákkal és interaktív elemekkel. Helyére rakhattam a bajszát olyan jeles emberkéknek, akiket csak András történelem-előadásaiból ismertem, kipróbálhattam magam cenzorként, régi nyomdagép szedőjeként, végignézhettem, egy érdekes kisfilmen, hogyan működik a lap nyomtatása ma. Bemutatják, hogyan vált a múlt század elején a lap képekkel illusztrálttá, hogyan készült a háború alatt (minden addigi, természetesen férfi, szerkesztő, szakértő a fronton volt, hirtelen nők ugrottak be, mert az újság nem állhat le). S közben végigpörög a 19-20. század történelme. A régi nyomdagépek pedig külön lenyűgözők, vannak modernnek is, de míg azok "csak gépek", a régiek igazán szép remekek.
Turistáknak nem biztos, hogy nagyon izgalmas a kiállítás, egyrészt nem ismerik a finn történelmet, másrészt sok minden csak finnül értőknek befogadható, de "nekünk" nagyon érdekes. Szerintem :)

Bagett, de még milyen

Hű, megsütöttem életem eddigi legfinomabb (sütőben sült) kenyérféleségét. Ez egyszerűen tökéletes lett, hihetetlen. A hátulütője, hogy ebből sokkal többet ettem, mintha valami vacakot vacsoráztam volna. Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy a kenyér meleg étel. Így nem kell hozzá se sajt, se kolbász, csak jó sós margarin, s némi önfegyelem, hogy a második bagett közepén abbahagyjam végre a vacsorát. És kenyeret sütni jó. Van benne valami titok, valami csoda. A sütikbe mindenféle kell, a kenyér szinte a semmiből valami csodája.

Sämpylät

Zsömlét sütöttem. Egyrészt azért, mert a kenyér szemtelenül drága, másrészt azért, mert a fehér kenyér még drágább, a rozskenyér pedig nem passzol a kolbászhoz. Időm volt, lisztem is, nosza.



12 darab lett (kisméretűek, kb. fele akkorák, mint a bolti zsömle, de pont jól megsül így belül is, mielőtt még kívül megégne).

Hozzávalók:
2,5 dl tej
2,5 dkg élesztő
1 kiskanál cukor
1 kiskanál só
6-7 dl liszt (3-magos keveréket használtam)
2 evőkanál olaj

250 fokon bő 15 percig sültek, és ezúttal még a tűzjelző se indult be.

Egyetlen hibája van: sokkal többet ettem belőle, mintha boltit ettem volna. És annyira finom melegen sós margarinnal, hogy még kolbász se kell hozzá. Kockasajttal (natúr Medve) tökéletes - sajnos, csak egy dobozzal hoztam otthonról, pedig abból is bármennyit meg tudok enni.

Szín-lelés

Nem tudok betelni a fényképezőgépemmel. Tavasszal barátságtalan megjegyzéseket kaptam (otthonról, honnan máshonnan - mások jobban ismernek), hogy minek nekem ilyen jó gép. Azóta se bántam meg, hogy megvettem, sőt egyre jobban szeretem, s sok örömömet lelem benne. Akkor is, azóta is azt mondtam/mondom, van, aki körömcipőkre és hozzá illő színű táskára költi a pénzét, én viszont erre vágytam már sok éve. És kiutazásom előtt, nyár végén vettem hozzá egy polárszűrőt is, azóta csodálom, mire képes ez a pici lencsedarab. Itt a tenger mellett különösen ki lehet használni, káprázatosan telítettebb színűvé teszi a vizet, az eget, a felhőket. Nem a legmárkásabb, legjobb szűrőm van, de már ez az egyszerű is látványos dolgokra képes:

A fehér felhőket úgy ki tudja emelni, hogy szinte leugranak az égről. Az pedig, hogy tükörreflexes a gép, és késleltetés nélkül, abban a pillanatban készíti a képet, mikor lenyomom a gombot, nem hangsúlyozható eléggé. Ezt ma akkor értékeltem, mikor a sirályokat fényképezgettem, amik hűségesen kísérték a hajót - no, nem érdek nélkül, a farvizén bőséges uzsonnát tudtak összekapdosni. Az ilyen kísérleteim sikertelenek voltak korábban - minden madár kirepült a képből, mire a régi gépem méltóztatott elkészíteni a felvételt. Ráadásul ebben az objektívben van egy úgynevezett képstabilizátor is, ami egy kis mértékig tudja korrigálni az elmozdulást, így gyenge fénynél és mozgó célpontoknál is lehet vele éles képet csinálni.

És hogy miért törtem ki fotózás közben majdnem a (nem, nem a nyakam, hanem a) bokám? A bűnös:

Mielőtt valaki megvonná a vállát: ezek nem véletlenszerűen heverő kavicsok. Ezek itt az ÚTBURKOLAT! Mrrrrrrr.

Egy öcs

Ezúton szeretném kifejezni abbéli örömömet, hogy múlt héten találkozhattam az egyik öcsémmel. Nem mintha a másikkal nem találkoztam volna és nem örültem volna neki, de az "egyik" tette szóvá, hogy róla bezzeg nem írtam a blogomon. És valóban. Ezen most változtatok:


Ez a helyes fiú az öcsém, s nagyon örültem, hogy találkozhattam vele :-)

Nuuksio

A nap ugyan továbbra is bojkottálta a kirándulásomat, de úgy döntöttem, nélküle is elmegyek a nuuksiói nemzeti parkba - elvégre az újság is megírta, hogy ezekben a napokban a legszebb a ruska (azaz az őszi színkavalkád). Hát ige, olyan, de olyan színek voltak, amik ebben a borongós időben kedves fényképezőgépem segítségével sem mutathatók meg igazán. Kicsit tartottam tőle, hogy egyedül elveszem a nagy finn erdőségben, úgyhogy elég alaposan felkészültem (menetrendek, iránytű, minden netről beszerezhető útleírás stb), utóbb ez szükségtelenül alaposnak bizonyult. A térképek, amiket az információs házban lehetett kapni, elbújhatnak a mi turistatérképeink mögött, éppen csak nagyjából jelölik, melyik színű jelzés merre megy körbe, de az erdőben gondosan ki vannak téve a jelek, ha valakik figyeli őket, nem tévedhet el. Csak arra kell ráálljon az ember szeme, hogy ne keressen ösvényt (mert azon a sziklás talajon legtöbbször nincs), hanem a fákat figyelje, mert a jelek mutatják a nem létező út vonalát. Mikor letértem róla egy-egy tó kedvéért, nagyon kellett figyelni, hol keresztezem, hol tudok rá visszacsatlakozni. A kikeresett menetrend közepesen hasznos volt, de 1-2 perc eltéréssel értünk abba a megállóba, ahonnan 2 km sétával el lehet érni a látogatóközpontot, így a leszállást eltévesztettem volna, ha nem utazik velem egy buszon egy cserkészcsapat is. Leszállás után ők másfele indultak, a megállóban rendezett őrültködésük után jobbnak is tűnt ez így. Besétáltam a turistautak kiindulópontjához, és egyszer csak, hasonlóan a Nyúl évében látott jelenethez, a kanyar mögül egy japán turistacsoport került elő. Jobbak voltak, mint a cserkészek - egyrészt már hazafele mentek fél 11-kor, másrészt csendesebbek voltak. Na, aztán az erdőben! Elég sok ember volt, mindenki ki akarta használni a legszebb őszi hétvégét, nagyon sokan ottalvós túrára érkeztek, felpakolt hátizsákokkal. De milyen hangosak voltak! Ez teljesen meglepett a békés finnektől. Az egyik csapatra, amelyik beért az erdőben, kedvem lett volna rászólni, ne ordibáljanak már annyira. Végül előre engedtem őket, hátulról halkabbnak hallatszottak. De voltak csendes, gombagyűjtő családok is, rengeteg a gomba, sokakat láttam nagy zacskókkal távozni.
Más a finn erdő, mint az itthon megszokott, s nem csak azért, mert sok a fenyő. A sziklás talajon nem nagyon vannak ösvények, nincs park-jellege ennek a nagyforgalmú erdőnek sem, és a föld egészen érdekesen kong, döng az ember léptei alatt. És nagyon finom illat van, a fenyők (kuusi és mänty, két külön szó van a karácsonyfa-fenyőre és az erdei fenyőre, azt csak mi tudatlan déliek tartjuk egyazon fa két fajtájának), a mohák, a víz és aföld egyvelegének illata. És a füsté - sok család, baráti társaság sütögetett a tópartokon. Én az otthonról hozott szendvicsemet ettem meg a fenti tó partjának egy szikláján üldögélve. 17 kilométerrel a lábamban jólesően fáradtan vártam a hazafelé vivő buszt (és nagyon fájós térddel. Erre most már ki kell találni valamit, fele se tréfa.) Este szauna, tökéletes nap.

Vidám, meleg zoknim

Nagyon jó találmány a netes telefon, sokkal jobban lehet vele a kapcsolatot tartani az otthoniakkal (és az otthontól másutt távollevőkkel), mint régebben a chaten. És még az ember keze is szabad közben. Úgyhogy a kesztyűm után elkészült a sötét, hideg hónapokban szolgálatba álló vidám, meleg zoknim. Igen, láb nélkül ormótlannak, furcsa alakúnak tűnik, de ha belebújok, teljesen jól passzol a lábamra. Az aránytalanságot a szára adja, ami "mandzsettaszerűre" készült, így nem csúszik le gumírozás nélkül sem, de nem is szorít.

112

Épp kezdtem már elunni a névszótípusok gyakorlását, mikor nagy szirénázás támadt - egy mentő, van ilyen. Elhallgatott. Következő sziréna, az is elhallgatott. Na, ezt már meg kell nézni. Mire az ablakhoz értem, a mentő éppen továbbindult, a rendőrök félrehúzódtak, s helyett adtak az addigra már sorban érkező tűzoltóautóknak. Végül kiderült, a mentő is csak tett egy kört, hogy a tűzoltók közelebb tudjanak majd megállni (egyáltalán, azok már két irányból jöttek be az kétirányú, de nekik elég szűk utcába, így nem jobban odafértek, talán). A rendőrök szépen távol tartják a bámészkodókat, néhány kisfiú bánatára (nincs mindenkinek ilyen jó dolga, hogy az ablakból nézelődhet), az nem a tűzoltók feladata. De jó, hogy a lakásunk tűzjelzője nincs bekötve a tűzoltóságra! Ha a múlt héten hozzánk jöttek volna ki ilyen konvojjal, mikor megégett a sütőpapírom, és rázendített a tűzjelző, azt biztos nem értékeltem volna ennyire.

Hering-vásáron

Tegnap éppen arra jutottam, hogy ha kirándulni is szeretnék, akkor a házon kívüli evések terén megszorító intézkedések szükségesek. A mai ebédet kirándulásnak számolom :) Eredetileg a nuuksiói nemzeti parkba szerettem volna menni, egész héten szikrázó napsütés volt, erre ma reggel, mikor kipattantam az ágyból, és elhúztam a függönyt, olyan szürkeség fogadott, hogy csak na. Nuuksio elhalasztva. De az eső nem esik, egész meleg van (11 fok), megyek a városba mászkálni. Valami ötlettől vezérelve megnéztem a programajánlókat, nincs-e valami jó rendezvény, és íme, a hering-piac, amire úgy emlékeztem, jövő héten lesz, ma veszi kezdetét a legközelebbi kikötőben. Irány tehát a kikötő. A többi néhány ezer ember nem felejtette el, hogy ma kezdődik az évente rendezett vásár, nem egyedül lézengtem a piactéren. Gyerekkocsis szülők, tolókocsis öregek, mindenki ott volt. Az áruk többségéről csak találgatni tudom, hogy micsoda, van rengeteg féle ízesített, szószban eltett hering; füstölve és egyéb módokon tartósított halak; némi nyers hal; fekete kenyér; mindenféle homoktövis-készítmény (lekvár, szörp, kenceficék); a szigeteken nőtt birkák gyapjából készült zoknik; sülthalak; konzervek, dobozos halak, fóliázott halak, üvegezett halak stb. (A lista kb. úgy néz ki, mint Gombóc Artúr kedvenc csokijainak felsorolása.) Érdekes, hogy nekem a hering eddig azt a vödörben árult, nagyon büdös halat jelentette, amit apu és nagyi nagy gusztussal voltak képesek fogyasztani otthon, pedig a vak is látta, hogy szinte nyers az a hal, s ha nem is lenne nyers, a szaga... De itt semmi bűz nem volt, ha nem látok, talán meg se mondtam volna, hogy halpiacon vagyok. És nem tekeregtek átlátszó műanyagvödrökben gusztustalanul a halak. A sülteknek pedig illata volt, nem szaga. Az árusok egy része a piacrészen, bódéból árult, talán ők lehettek a jobb módúak, a másik részük pedig hajóval érkezett, és úgy kötött ki, hogy a hajó háta nézett a part felé, onnan árultak. Családi vállalkozásnak tűnt szinte mindegyik. Rengetegféle saaristoleipä-t lehetett kapni, ezt még nem tudom pontosan, mi. Szó szerint szigeti kenyeret jelent, gyakorlatilag olyasmi fekete kenyér volt, amit Reettől ismerek az észtek fekete kenyereként. Rozsból készül, meg talán malátából, egészen sötét barna vagy már-már fekete, s kicsit édes. Nem rossz, sajthoz, halhoz jól passzol, a paprikás kolbászhoz kevésbé. Többfélét is kóstoltam, biztos mind különböző volt, nekem az édessége miatt nagyjából egyformának tűnt az összes. A nagyobb hajókra fel is lehetett menni, ezeknek a belsejében afféle lacikonyha működött, kávét, lazaclevest és egyéb egytálételeket árultak. Nem csak a gyerekek élvezték a fedélzetre lépést! Ici-pici kárpótlás volt ez azért, hogy hajós városnézésre már nem tudok elmenni, mert szeptember végével leálltak a turistahajók. Végül, bár itthon várt a rakott krumpli a hűtőben, mégis egy hajó végéből vett sült halat ettem, a kikötő lépcsőjén üldögélve.

Lecke, de nem az iskolapadban

Az Uszpenszkij a lemenő nap fényében fürdik, a kikötő tele vitorlással... Hogy nekem milyen helyen kell leckét írnom, szegény, szegény én ;)

Tényleg készültem már nekiülni a finn feladatoknak, de olyan ragyogóan sütött a nap, hogy nem bírtam a szobából nézni. Fogtam tehát a könyveimet, tollam, ceruzám, s levonultam a közeli félszigetre. Mivel már csak egy bő óra volt hátra a naplementéig, és tanultam a szerda estéből, vittem magammal egy pokrócot is. Éppen volt egy üres pad a sziget napsütötte felén, tökéletes kilátással, és igen, mindezek ellenére mégis elkészült a házim. Ez már a jutalomjáték volt, mivel délelőtt átrágtam magam a nanoetikáról szóló cikk másfél oldalán, amit nagy teljesítménynek tekintek. (Mondjuk, a 13,5 oldalból még 11 hátra van... de majd csak belejövök.)

Tágul a világ

Mondják, hogy tágul a világegyetem, de ez történt az én kis világommal is. Többszörösére nőtt a mozgásterem. Az áldott lelkű Maikki kölcsönadta a régi biciklijét (ott rejtőzik a fák között), amivel ma este nagy boldogan felfedezőútra indultam. Egy közeli szigetet, Mustikkamaa-t néztem ki magamnak a térképen, 4,5 km-re van, ideális távolságra ahhoz, hogy mozgásnak is elég legyen, de a biciklivel is időm legyen ismerkedni, összeszokni a nagyobb utak előtt. A távolság valóban ekkora volt, megmértem, ugyanis sikerült felszerelnem, beüzemelnem az otthonról elhozott kilométerórámat. Nagyitól kaptam három éve karácsonyra. (Megkérdezte ugyan előtte, tényleg nem vágyok-e egy kütyü helyett inkább valami normális dologra...) Negyed nyolc körül megy le a nap, háromnegyed hatkor indultam el, úgyhogy festői alkonyi fények terítették be a szigetet és a várost. A sziget, amire hídon lehet bejutni, a belváros nyúlványától kicsit keletre helyezkedik el, szóval onnan nézve éppen a város fölött ment le a nap. Hazafelé egy híd tetejéről épp azt a pillanatot láttam, mikor a Dóm kupolája és néhány gyárkémény között leereszkedett. Kb. fél percig valami elképesztő sárga-arany -narancssárga stb. színben fürdött minden. De a kiruccanás időzítése jó lecke is volt. Megjegyeztem, hogy 1. Nem indulunk el vacsoraidőben kaja nélkül. 2. Aki hülye, és nem visz magával még egy pulóvert, az jobban fog rá emlékezni, hogy naplemente után hirtelen sokkal hidegebb lesz. 3. A "csak még azt a szépet ott megnézem" módszerrel sötétben és nagyon fáradtan ér haza az ember. Persze, jólesően fáradtan. Hazafelé még volt egy érdekes fotótémám, sajnos, nem tudtam lefényképezni: egy magassarkús kutyasétáltató pórázának a végén egy selyemhernyó-méretű kiskutya, kukásmellényben... Amúgy látom, nagyon sok a vizes fényképem, nem tudom, csökken-e majd az arányuk. Nem tudok betelni a tengerrel. Meg általában semmiféle vízzel, legyen az patak, folyó, tó vagy tenger. Szeretek alatta, benne, rajta, mellette lenni. Az itteni hőmérsékletek mellett egyelőre inkább mellette vagy rajta.

Dóm-templom

Fantasztikus helyen jártunk tegnap, beszéljenek a képek. A látképekhez nem kell több magyarázat, ami "mondanivaló", az elfért a képaláírásokban. Érdekes hely volt a kripta is: a Dóm mesterséges dombra épült, ezért lehet ilyen hatalmas kriptája. Nem hamvak vannak benne (csak egy ki tudja, honnan odakerült koporsó, tetején a karácsonyi csili-vili makettekkel), hanem mellékoltárok, áhítatnak való helyszínek, ahol pl. vasárnap IT után még összejönnek páran a prédikációról beszélgetni, meg itt vannak az IT utáni kávézások (amihez tartozik egy ezt kiszolgálni alkalmas konyha is).

Beharangozó

Olyan helyen jártam, de olyanon... A Dóm-templom kupolájában!!! Jussi barátunk dolgozott a templomban, s megbeszélte a sekrestyéssel, hogy ma felvisz minket. Waw!!!! Fantasztikus képek holnap d.u., nézzetek vissza ide (most Ági vitte el a gépem, de holnap visszakapom memóriakártyástul, s feltöltöm őket). Na ezek nincsenek a rajta turisták egyen-fényképein!!!!!!

Tuomasmessu

Harmadik vasárnapom ez Helsinkiben, annyit lehettem Tamás misén, mint otthon fél év alatt. Hosszú idő után először mezei résztvevőként, 700-1000 ember között. A rég megismert liturgia otthonosságot jelentő dallamai között. Most kicsit megértem az öregeket, akik ragaszkodnak a megszokott szövegű, tempójú énekekhez, amikor ugyanis négy nappal a megérkezésem után jöttem ide, kishíján elsírtam magam az énekelt liturgia elején - akkor éreztem meg, hazajöttem. Én ebbe szoktam először bele, ezt szerettem, szoktam meg (még ha akkor a nyelvéből nem is értettem sokat, szorgos tolmácsok segítettek eligazodni). Néha már nem hiányzott otthon, vagy olyan messze volt, hogy már magam se tudtam, mi az, ami hiányzik. A több év "nélkülözés" után egyenként tudok örülni minden vasárnapnak, s tényleg olyan pontja a heteimnek, amit napokig várok. Az első után nem írtam, mert úgy éreztem, nem lehet leírni, hiába próbáltam fogalmazni, a szavak nem tudták a valóságot (vagy az én valóságomat, mindegy) visszaadni. Gondoltam, majd később, de elmaradt. (A mai után Ági "felszólított" az írásra.) Sok mindent másképp csinálnak, mint mi, ebbe igazán ma láttam bele, mikor szolgálattevőként vettem részt, az egyik mellékoltár gazdájaként. Először megijesztett, mikor a feladatom kétoldalas leírását olvastam egy hete, de ma a gyakorlatban nem tűnt már olyan bonyolultnak a dolog. Mindenesetre le a kalappal előttük, minden szolgálattevő feladata aprólékos részletességgel le van írva. Istentisztelet kezdete előtt 1,5 órával, 16.30-kor kellett érkezni, a csoportunk vezetője megmutatta, melyik oltárnál leszek, kipakoltam rá a fiókban található útmutató szerint a gyertya-tálcát, papírokat, ceruzákat, képet/verset, kosarat. 17.00-kor a csoport átbeszélte a feladatokat, 17.30-kor a lelkészekkel együtt volt egy hasonló megbeszélés. Mindkét körben mindenkit bemutattak, az első alkalommal résztvevőket kedvesen köszöntötték, ami nagyon jól esett (szerintem mindannyiunknak). Nem rohantak le minket, nem volt zavarba hozó, de érezhető volt, tényleg örülnek nekünk és szívesen látnak. S jó volt ez arra is, hogy tudják, ki az, akire figyeljenek menet közben, akinek esetleg segíteni kell, mikor hova álljon stb. A nyolc oltáros feladata ugyanis az imádságjárás alatt született (rengeteg!) imádságos cetliből 2-2-t felolvasni a közbenjáró imádságnál, később perselyezni, azt együtt a liturgus elé vinni, hogy imádság keretében áldást kérjen rá, és be kell gyűjteni az UV alatt a kiskelyheket (amint megtelt egy tálca, visszük a két konyha valamelyikébe, ahol az erre a feladatra érkezett valaki már kezdi is betenni őket a mosogatógépbe). Minden sietség, kapkodás nélkül, flottul ment. A precíz feladatleírásoknak, átgondoltan szétosztott szerepeknek köszönhetően nem volt sietés, kapkodás, semmi "csak ezt éljük túl galiba nélkül" hangulat, a kezdet előtti 1,5 óra csendesen, biztonságosan telt, idő volt kérdezni, együtt lenni, rákészülni, még a házigazda (itt a házigazda az, aki szervezi az adott heti Tamás misét A-Z-ig) sem szaladgált mint a mérgezett egér, s nem cincálták ezer felé. Ugyanez áll a csoportvezetőnkre. Nem azért, mintha ő olyan gyakorlott lett volna, ő is először csinálta a feladatát. De pontosan tudta, mi a feladat. Jó érzés volt részt venni ebben a csapatban. Tényleg csapatmunka volt, annak minden áldásával. Többször láttam Finnországban is, hogy a profizmus a spiritualitás rovására megy, ez itt abszolút nem igaz. Épp ellenkezőleg, ez az átgondolt feladatszervezés tette lehetővé, hogy szolgálattevőként se a feladatom teljesítéséért kelljen küzdenem, hanem lélekben is ott lehessek az alkalmon. SDG

Kő és víz

Ez a két megfogható elem jellemzi Helsinkit (a harmadik a szél). Az egész város tulajdonképpen egy nagy félsziget a tengerben, a város partját pedig kisebb öblök és félszigetek tagolják, a tenger mindenünnen közel van. A kő pedig ezer formában van jelen. Gránit húzódik minden alatt (úgyhogy minden építkezés ennek kirobbantásával kezdődik, a metró is csak néhány megállónyit megy a föld alatt a központban), ez "nő ki" a földből lépten-nyomon. Gránitkockák burkolják az utcát (vagy megerősödik a bokám, vagy végleg kitöröm), a sétautakat pedig az ebből készült vörös murva. Kővel van kirakva a partfal, ülőkeként szolgál a parkban, s a sor végtelen.

Diák

Én diák vagyok, ezek diák... kész nyelvlecke. Tanultam valami újat, a diavetítés titkos tudományát, s muszáj kipróbálnom.

Kirkkoolut

Szokás itt istentisztelet után kávézást tartani, ahol még lehet beszélgetni kicsit. Egy ismerősünk ajánlására elmentünk Ágival a dómtemplomba az esti istentiszteletre, ami után megnyugtató érzésem volt - nagyjából tudtam tolmácsolni a prédikációt. Jól hangzik. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy azért tudtam, mert a lelkésznő, ööööööööööö, nem vitte túlzásba a készülést, s kb. 15 közhelyes mondatot mondott, aminek a megértéséhez nem kellett nagy szókincs. Kiérve, miután megcsodáltuk a tenger felől érkező ijesztő fekete felhőpaplanokat, egy söröző felé vettük Jussi barátunkkal az irányt. Olutkellari - sörpince a hely neve, s valóban egy pincerendszerben helyezkedik el, nagyon hangulatos hely, amolyan kocsma/bár, ahova beszélgetni ülnek be az emberek, nem részegen bulizni. Állítólag a dogmatika és egzegetika szakirányosok törzshelye. Hogy-hogy nem a gyakorlatisoké???

Téli háború

Az egyetemi diákszervezet Erasmus-csoportja ingyenes tárlatvezetést szervezett a téli háborút bemutató kiállításra. 26-an mentünk el rá, ami ahhoz képest, mennyi külföldi diák van itt, nem túl sok, de a tárlók körül ennyien is soknak bizonyultunk. Jó, hogy volt vezetés (egy számomra meghatározhatatlan nemzetiségű hadtörténész fiú tartotta), mert a magyarázat nélkül, hiába értem a feliratokat, nem mondott volna sokat a kiállítás - amolyan régimódi, tárlókban elhelyezett tárgyakból és fényképekből álló bemutatót képzeljetek magatok elé, még a modern múzeum megszületése előttről.
A háború egész történetét nem mesélem el (néhány könyvtárnyi irodalma van). 1939. november 30-án, miután Finnország nem volt hajlandó aláírni azt a "segítségnyújtási szerződést", ami alapján a balti államokat a következő évben megszállták, a Szovjetunió megtámadta Finnországot. Finoman szólva egyenlőtlenek voltak az erőviszonyok, de a finn népet éppen ez a megfeszített, sokszoros túlerő elleni honvédő háború kovácsolta a húsz évvel korábbi polgárháború után egységessé. Sok okra vezethető vissza, hogy meg tudták állítani a vörös hadsereget, részben az elszántságukra, részben a szovjet hadsereg nagyon rossz felkészültségére, felszereltségére. Szovjet oldalon sokkal nagyobb volt az emberveszteség, mert nem voltak felkészülve a téli körülményekre, se a járműveik, se a fegyvereik, se a ruházatuk nem volt megfelelő. A finn katonák egyik szerencséje volt, talán, hogy nem volt elég egyenruha, így a saját, jó meleg ruhájukban lehettek. Következzék hát a finnek néhány "csodafegyvere", amiknek nagy szerepe volt a győzelmükben (a háborút megnyerték, de az ország tíz százalékát a Szovjetunióhoz csatolta a békeszerződés.)
A tábori konyha. Ez a lóvontatta "konyha" a semmi közepén is meleg ételt tudott nyújtani - a szovjet oldalon nem tudták megszervezni az utánpótlást, mert a járművek nem tudtak közlekedni az útnélküli, havas terepen. A szovjetek repülőről próbáltak élelmiszert ledobni a katonáiknak, ezek érkezésekor az erdőkben megszűnt a puskaropogás, mindkét fél a ledobott csomagok keresésére indult, egyfajta vadászat kezdődött. A sítalpas finnek előnyben voltak.
Ha már kenyér, melléteszek egy másik képet is:

Ezt a bombákat rejtő, ugyancsak bomba alakú valamit (nem tudom a nevét, egyáltalán, többet tanultam ma fegyvertípusokról, mint eddig összesen) Molotov kenyereskosarának hívták. Történt ugyanis, hogy számon kérték a szovjeteket, miért bombázzák Finnországot, mire Molotov azt mondta, ők csak kenyeret dobnak le az éhező népnek. A "kenyerek" a tartály fölött láthatók a tárlóban, valami szárnyasbombák.

A bombázás veszélyének enyhítésében a nőknek volt nagyon fontos feladata, mivel radar még nem volt: messzelátóval a kezükben állandó őrséget tartottak a háztetőkön, s a telefonon jelezték, ha meglátták Tallinn felől közeledni a repülőket. Ugyan Észtország még papíron független állam volt, de a szovjet gépek Tallinnból szálltak fel Finnország bombázására. Az észt tisztviselők voltak olyan kedvesek, és a gépek felszállásakor rögtön telefonáltak az öböl túloldalára - akkor a heslinkiek tudhatták, 10 percük van, annyi időbe telt a gépeknek az út.









A másik csodafegyver a katonák csomagszállító szánkója volt. Miközben a szovjet szállítójárművek elakadtak a téli terepen, a katonák meg nem tudták cipelni a nehéz fegyvereket, a finnek ezen megszokott, kivájt csónakra emlékeztető szánkók segítségével tudták maguk után húzni az sebesülteket, az élelmet, fegyvert stb.












A fűthető sátrak is a túlélés eszközei voltak, ezeket is maguk után tudták húzni a szánkókon, s nagyjából bárhol fel tudták állítani. A fűtés azt jelentette, hogy a kinti mínusz negyven fok helyett kb. plusz öt volt bent, ami nagy különbség. A sátoron belüli hőmérséklet-különbség elég nagy volt, középen, a kályhánál, megégethette a katona a lábát, s a fekvéskor a sátorlap felé levő fején deres lehetett a haja hajnalra.

Ezt a zászlót a még csak hat államot magában foglaló Szovjetuniótól zsákmányolta a finn sereg. Állítólag a zászló elvesztése nagyon nagy baj volt a szovjet csapatoknál (ezt én nem nagyon értem, egy zászló még nem a világ), s ma is siránkoznak az orosz turisták, ha látják. Úgyhogy a finnek vannak olyan udvariasak, s a zászlót nem szokták mutogatni, csak most, a téli háború évfordulójára rendezett kiállításon rakták ki, egyébként raktárban tartják.

Kortya

Fejlődik az ember. Kőszerszámokat használt, később vasat, most pedig csak kártyákkal létezhet. Ez a kártya-kor. Fejlődtem én is. Itt látható majdnem a teljes fegyvertáram. Azért csak majdnem a teljes, mert csak az igazán helsinki identitást hordozókat fényképeztem le, az olyan mezeieket, mint a jogosítványom, a magyar bankkártyám és az EU-s tb-kártyám, nem került a képre. Nézzük csak, mi kell a létezéshez. (Bal felső sarokból indulva.) Diákigazolvány. Alap. Testiekhez és szellemiekhez egyaránt. Ennek felmutatására kapja az ember kedvezményes áron a menzákon a kaját (2,60 euróért 5,65 helyett), jogosult egyéb kedvezményekre, és ezen van rajta a diákszám, amit rá kell írni a vizsgalapokra, kurzuslistákra, és a vizsgaeredményeket CSAK ezzel írják ki, a neve senkinek nem éktelenkedik a faliújságon, díszszemlére téve az osztályzatát. (Egyáltalán, csak azok számát írják ki, akik átmentek, a meg nem felelteknek csak az összlétszámát írják oda.) Helka-kártya, azaz az egyetemi könyvtárakba érvényes kártya. Egyetlen beiratkozással lehet használni az összes könyvtárat, gyakorlatilag korlátlan mennyiséget lehet kölcsönözni, (szinte) minden szabadpolcos, s a cuccokat be lehet vinni, mert a könyveket úgyis mágnes védi, sípolna, ha valaki anélkül távozna, hogy az automatánál kikölcsönözte volna a könyveket. K-plussa és S-etukortti. Ezzel a fegyverrel is rendelkezik mindenki, aki ABC-be jár, valami kis kedvezményt/bónuszpontokat kap rá vásárláskor, de a lényegesebb, hogy mindig van valami, gyümölcs, hús, sajt stb., ami az adott élelmiszerláncban 15-20% kedvezménnyel kapható, s ha valaki beéri ezek alapján összeállítani a menüjét (mint például én), akkor... jobban jár. HelMet. A városi könyvtárba szóló kártya. Ugyancsak szabadpolcos, automata kölcsönzésű. Még a lapokat is (nem a legfrissebb számot) ki lehet kölcsönözni, s rengeteg könyvet. Az emberek szatyorral járnak könyvtárba. (Naná, a könyvesboltba én is csak mint múzeumba megyek itt, amilyen árak vannak.) Nordea. Waw. Finnesedésem egyik utolsó állomása: bankszámlanyitás és kártyaszerzés. Készpénzben ugyanis nem fizetnek semmit, ösztöndíjat se. A zöld pedig a HSL, a helyi BKV jegykártyája. Erre lehet "rávásárolni" időt és/vagy rátölteni pénzt. Az adott járműre felszállva oda kell tartani a leolvasóhoz, ha az idő (1-7 nap, hónap stb.) még ki van fizetve, zölden világít, illetve meg lehet nyomni a szükséges jegy árát, azt a kütyü levonja a kártyán lapuló összegből és zöldre vált. Vagy sárgára, ha már kevesebb, mint 6 euró van csak a kártyán, s morcos piros marad, ha már nem tudja teljesíteni a kérést. S persze, kiírja, mekkora összeg van még a kártyán. A Helsinki-zónára szóló jegy egy órán keresztül érvényes, azalatt akárhányszor fel lehet vele szállni a járművekre. Ami nincs a képen, de egy igazi finnhez hozzátartozik: a nyakba akasztható kulcs/kártyatartó. Ugyanis minden ajtó kilincs nélkül záródik, ha nem figyel az ember, könnyen kizárja magát bárhonnan. Érthetetlenül kellemetlennek tűnt a rendszer, míg meg nem tudtam az okát: törvény írja elő, tűzbiztonsági megfontolásból ezt a fajta zárrendszert. Így belülről mindig nyitható az ajtó, nem fordulhat elő, hogy valaki nem tud kijutni egy bezárt helyiségből.

Ez itt lent pedig a szobám. Kicsit kicsi (kb. 2x4 m), de az enyém. Annyira, hogy múlt héten, bár nem zártam be az ajtaját, csak az ajtó elé tettek le nekem valamit a többiek, az elő nem fordulna, hogy valaki belépjen, pláne, ha nem vagyok itthon. Múltkor bekopogott valaki, de hiába szóltam ki, nem nyitott be, oda kellett mennem az ajtóhoz. Nagyon tiszteletben tartják a másik privát szféráját (ennek megvan az előnye, meg a szokatlanság miatt néha a hátránya is).

Rongyos bejegyzés

Rongyot ragadtam, hogy eltüntessem az ajtómról és a szekrényemről az előző lakó(k) után itt maradt, szemet szomorító, elpiszkolódott ragasztófoltokat, celluxmaradványokat. S közben nagy örömömre rájöttem, hogy a szobám falai is moshatók, így lemostam a gusztustalan kávé- és ki tudja még milyen foltokat. Határozottan jobb lett a szoba, kibékültem vele. Néhány nappal ezelőtt kaptam a külügyi osztálytól egy tiszta ágytakarót is, van pár könyvtári könyv a polcon, kezdem magam lassan itthon érezni.

Egyháztörténelem élőben

A hivatalos események nem hoznak lázba, de a mai püspökavatást annyian ajánlották a héten, hogy beállítottam az ébresztőórámat, s elmentem rá. Jó, hogy figyelmeztettek, bár tízkor kezdődik az istentisztelet, kilenckor nyitják a kaput, de menjek oda korábban. Úgy tíz perccel kilenc előtt értem oda, a dóm-dombról le a lépcsők aljáig állt már a sor, s mire kilenc nulla nullakor kinyitották a kaput, már a sarokig. Fantasztikus hangulat volt a környéken. Mindenki örült, a lelkészek az ünneplő formaruhájukat húzták fel Ez egy kaftánféleség a férfiakon, és fokozandó az ünnepélyességet, mózestábla is. Megtudtam, azt csak akkor veszik fel, ha nagyon ünnepélyesek akarnak lenni, egyébként a papi inget viselik. A női lelkészeknek egy inkább kosztümhöz hasonlító ruhájuk van, s egyenkeresztjük, amit csak ezzel a ruhával együtt szabad hordani.
Kivonult az YLE (az állami tévé), egy másik tévé is, egy halom fotós és újságíró, ezek már a várakozás közben próbálták elkapni az érdekesebb embereket, például előttem egy idős lelkésznénit fotóztak, interjúvoltak (1988 óta vannak női lelkészek a finn egyházban). Itt már egyáltalán nem éreztem ezt a püspökavatást hivatalos eseménynek, inkább valami hatalmas, várva várt ünnepnek. Felfokozott várakozás és öröm volt érezhető a levegőben, mindenki mosolygott, köszöntgették egymást az emberek, s örültek, hogy részt vehetnek az alkalmon. Bent a jobboldali oldalszárnyban ültem le, szemben a szószékkel, Maikki irányított oda a bal oldalról, mondván, onnan jobban látni, balról a szószék eltakar sok mindent. (Az ültető, irányító emberek mind kék-fehér szalagos lelkészek voltak, csodálkoztam, szerintem otthon rangon alulinak tartanák ezt, de azt mondták, ez természetes, mindig a papok szokták csinálni.) Hála Istennek, Tuula is ott keresett helyet, egymás mellett ültünk, így magyarázatot is kaptam, ahol kellett. A meghívott vendégek és az előkelőségek csak 5-10 perccel jöttek korábban, addigra már a kapu zárva volt (részben biztonsági okokból miattuk, részben a tv-felvétel miatt), így mindenki láthatta a bevonulásukat. Az előző és a mostani köztársasági elnököt (a két éve Nobel-békedíjat kapott Martti Ahtisaarit és Tarja Halonent, akit csak Tarjának hívnak a finnek) külön ültetőember kísérte egyenként a helyére, a miniszterelnök, Mari Kiviniemi is itt volt (ő egyébként az egyetemi tanévnyitó fesztiválra is eljött, állítólag). Aztán harangok, zene, s kezdődött. Bevonultak (az Erős várunk itt nagyjából ismeretlen, azt hiszem, csak egy ének a sok közül, nem is énekeltük ma), amit, persze, felállva fogadtunk. Rengeteg szolgálattevő volt, a zenészeket nem számítva körülbelül harminc, köztük a többi egyházkerület püspöke, valamint egy-egy püspök Norvégiából, Svédországból, Namíbiából, Dániából, Írországból.
A finn püspököknek mind saját színe van, ilyen színű a talárjuk, süvegjük, az új püspöknőnek, Irja Askolának halvány kékeszöldet terveztek, amilyen a víz színe. A "tahdonját" (nem igent mondanak, házasságkötéskor sem, hanem akaromot) és a beöltöztetését egy hónapig meg lehet nézni az YLE honlapján (nyitóhír volt már, mire hazaértem): http://yle.fi/uutiset/kotimaa/2010/09/irja_askola_vihittiin_helsingin_piispaksi_1972472.html.
Nem csak az énekekben és a liturgiában, de Irja a prédikációjában is egyszer csak svédre váltott, ami engem nagyon meghatott, szeretem, ahogy a finnek a kétnyelvűséget nem csak papíron ismerik el. Hat százalék a svéd anyanyelvű finnek aránya, ők többnyire a nyugati és a déli parton laknak, de magától értetődően kétnyelvű az ország. Azaz mindenkinek kötelező az iskolában a másik nagy államnyelvet tanulnia (finn iskolában a svédet, svéd iskolában a finnt), a vegyes lakosságú részeken kétnyelvűek a feliratok, a finn nyelvű egyetemen is lehet svédül kapni a (mindig írásbeli) vizsgán a kérdéseket, és lám, lám, a prédikációban is lehet két nyelven beszélni. Nem mintha nem értene mindenki finnül, de mindannyian tudjuk, mit jelent, ha anyanyelvünkön szólnak hozzánk. Apropó, Irja: gondolom, a püspökválasztást megelőző kampány hatása, de mindenki csak keresztnevén emlegeti az új püspöknőt.
Számtalan sorban osztottak úrvacsorát, egy kitérő ehhez is tartozik: nem osztanak közös kehelyből úrvacsorát. Mindenütt kis kelyhek szoktak lenni, de most, talán mert ennyire sokan voltunk, s se kehely nem lett volna elég, se hely ezek tárolásához, inkább bemártott ostyát osztottak, az a "szörnyűség", hogy ennyi ember egy pohárból igyon, úgy látszik, elképzelhetetlen.
Az istentisztelet után, miután szép lassan kijutottunk a templomból, kávé és süti várt mindenkit a dóm-dombon. A tér különböző pontjain sátrak álltak, ott osztották a kávét és az álom finom áfonyás pitét, közben pedig a lépcsőkről a Jakaranda játszott. És az emberek nem rohantak haza, hanem sokáig ott örültek, beszélgettek, s nagyon boldogok voltak. (Na jó, voltak ellenzői is a püspöknőnek, de ők otthon maradtak.)

Bocs a fotókért, a sajtóban jobbakat találni, de volt ott elég fotós, én csak a helyemről kattintottam párat. Többi kép a picasán.

Szerintetek milyen magyar süteményt süssek? Dobostortát nem vállalok, Eszterházyt sem, réteslapnyújtásban egyszer segédkeztem életemben. Mák nincsen, dió csak egészben, csillagászati áron, túró helyett csak valami hungarocellhez hasonló dolgot találtam. Almás pitére, zserbóra tudok gondolni, vagy...? Szerintetek mik a magyar sütik?

Mansikkapaikoja

Szeretem ezt a szót. Jó néhány évvel ezelőtt tanultam egy kedves finn műfordítótól, mikor Budapesten összefutottunk, ezzel mondta el, rövid látogatása alatt hol-merre járt. Szó szerint epres/eprező helye(ke)t jelentene, de azokat a helyeket foglalja magában, amik kedvesek az embernek. Neki, például, az Írók Boltját, emlékeim szerint. Nekem Helsinkiben ilyen a déli kikötő piaca, az Akadémiai könyvesbolt, a Töölöi öböl a vadkacsákkal és legfőképpen: Seurasaari. Úgyhogy tegnap, végre, túracipőt húztam, s elindultam megérkezni. A kikötőben már voltam egyik délután, nagyon közel van ide, s tele van még gombával, áfonyával, muszáj volt vásárolnom (ebből készült az a bizonyos finnugor vacsora: észt gomba a finn kofától, magyarosan <=paprikával> megfőzve). Seurasaarira indultam, természetesen, s persze, gyalog. Látszik, még mindenki próbálja kihasználni a tél előtti utolsó heteket, mindenütt „történt” valami a városban. A Töölöi öbölben evezősverseny volt, sokpárevezős hajók indultak egymás után, az olimpiai stadiont övező utcákon, dombokon, parkokban pedig valami nagy városi kerékpáros verseny volt, egyik se a hivatásosoknak, úgy tűnt. Este volt még egy éjszakai futás is, eredetileg azt terveztem, kimegyek megnézni, de elég fáradt voltam már addigra (öt és fél órás séta után...)

Seurasaari mindig jó hely sétálni, ellenni, ott található a szabadtéri múzeum is, ami „kívülről” mindig látogatható, de a házak csak a nyári időszakban, május végétől szeptember közepéig, vannak nyitva. Még sose tudtam őket megnézni, mert egyetlen egyszer voltam csak Helsinkiben nyáron, de az éppen a Johannus (Szentiván) előtti nap volt… Gyakorlatilag üres volt a város, minden zárva, aki élt és mozgott, vidéken volt. Mivel szeptember 15-én zár a múzeum, nem halogattam a látogatást, mindenhova már így se tudtam benézni, mert a kis forgalomra való tekintettel már augusztus végén bezárták a házak egy részét. Sebaj. Végül is nem volt annyira nagy szám, amit láttam, a szentendrei skanzenben érdekesebbek a házak, itt semmi mesterséget nem mutattak, csak a bútorokat láttam (talán nyáron több a „műsor”?). De a mókusok bátrabbak, mint valaha, nem csak az emberek kezéből esznek, de fel is szaladnak rájuk, s a madáretetők környékén a türelmesen nyújtott kézre (amiben magok is vannak) egy-egy bátrabb cinke is rászáll. A kávézóban megajándékoztam magam egy kávéval is, kedvesen mondta a kiszolgáló lány, hogy az árban még egy csésze benne foglaltatik, szolgáljam majd ki magam. Nos, ebből a világosbarna folyadékból, amit itt kávé néven isznak, simán meg lehet inni több csészével.

Ha a házak többségébe nem is tudtam bemenni, nem mentem ám rosszkor. Ezen a hétvégén van a szomszédos szigeten, Pukkisaarin, a Nemzeti Archeológiai Nap alkalmából rendezett őspiac. Jobban nem tudom fordítani, valami őskorit, archeológiait jelent a szó előtagja. Ezen a szigeten van egy vaskori kereskedőfalu felállítva, s évente egyszer piac is van, beöltözött árusokkal és szórakoztatókkal, pont ebbe sikerült belecsöppennem. Legnagyobb örömömre sok-sok kártya-szövött övet is árultak, szorgalmasan lefényképeztem őket, s az egyik árus egy könyvet is tudott ajánlani, amiben minták és leírások vannak. A kártyákat magammal hoztam, de fonalam csak a legfontosabb kötős projektemhez van, ki kell derítenem, hol lehet elfogadható áron Helsinkiben fonalhoz jutni. Úgyis kell valami kesztyűt kötnöm, ha nem akarom, hogy lefagyjon a kezem. Nem értem, otthon nem nagyon szoktam kesztyűt hordani, itt meg már 12 fokban is fázott a kezem. Persze, lehet, hogy annyi fok a szélvédett mérőhelyen volt, nem kint a tengerparton. Hihetetlen, de már elővettem a sálamat és a kötött homlokpántomat, nem arcüreggyulladással akarom megünnepelni a megérkezésemet.

További képek a http://picasaweb.google.com/rongyszonyeg127/Helsinki2010Szeptember# címen.

Megérkeztem

A repülő, ami hozott, már szerda délután rendben landolt Helsinki-Vantaa repülőterén, de nekem csak tegnap jutott azóta időm tényleg megérkezni. Az első napok nagyon sűrűk és célorientáltak voltak. Egyik szomszédom várt a repülőtéren, egy kedves, segítőkész leányzó, akire rábíztak. Miután beértünk a kollégiumba, rögtön el akart vinni megmutatni a kart, a kari könyvtárt stb., úgy kellett megkérnem, hogy előbb a boltot vegyük célba. Nem csak azért, mert semmi tisztálkodó szert nem hoztam magammal a szinte grammra kiszámított csomagomban, de a Malév jóvoltából már készültem éhen halni is. Reggel ugyan becsülettel megettem két kenyeret, de mire délben beszálláshoz készültem Ferihegyen, már vadul korgott a gyomrom. Gondoltam, felszállás után majd kapok enni, mindjárt megoldódik a helyzet, de az a szendvicsecske, amivel kiszúrták a szemem, éppen csak a közvetlen éhhalál elkerülésére jó. Felfoghatom, persze, úgy is, hogy így több időm maradt a gépen alvással próbálkozni - az a legjobb technika arra, hogy valahogy túltegyem magam repüléstől való tartózkodásomon. Mondjuk, az úgyis a felszállástól, leszállástól való félelemben csúcsosodik ki, s akkor úgy se alszom, de mindegy. Nem tudom, hogy van ez, fizika szak ide vagy oda, levizsgáztam ugyan a repülőgépeket is a levegőben tartó tételekből, de akkor is egy csoda számomra mai napig, hogy ezek a nagy fémdarabok az esetek nagy részében rendben felemelkednek a levegőben, s akkor és úgy landolnak, ahogy a pilóta akarja. Tény, én is azzal nyugtattam aggódó anyumat, hogy ne aggódjon, nem maradok fent, még minden gép lejött. Nem díjazta… Tehát a boltban kezdtük a körutat, sikeresen beszereztem a legfontosabbakat, magamba tömtem némi kaját, s irány a teológiai kar. Sokat nem láttunk belőle, mert a tanszékek már zárva voltak, de elmentünk a diákkönyvtárba is, meg a számítógépes tanulóközpontba. A csütörtök péntek a beiratkozással, diákigazolvány-ügyintézéssel, különböző orientációs kurzusokkal telt. Ismét rácsodálkozhattam a magyartól igencsak elütő irodai stílusra. Az ügyintézők segíteni akarnak. Tényleg. Azért vannak, hogy a diák életét megkönnyítsék, és nem szívességet tesznek, hogy hajlandók az ajtóra kiírt ügyben segíteni. A diákigazolvány ügyében, például, bementem a diáktanácsadó irodába, sorszámot húztam (még a kari tanulmányi osztályon is sorszámok vannak), egy-két perc múlva hívtak egy pulthoz, előadtam a kérdésem, néni elmagyarázta, milyen sorrendben, hova kell mennem (befizetés, beiratkozásról igazolás megszerzése, matrica kérése), majd mindezt felírta nekem egy sárga cetlire, mondván, első napokban annyi infó van, nem lehet mindent fejben tartani… A karon mikor beléptem a tanulmányi osztályra, s kezdtem volna keresni, hova kell mennem, a folyosón rögtön nevemen szólított valaki – a nemzetközi ügyintéző volt, felismert a fényképről, amit csatolnom kellett májusban a papírjaimhoz. S már vitt is kedvesen, segítőkészen az irodába. Isten hozott Európában! Egyáltalán, minden fórumon igyekeznek egyengetni a külföldi diákok útját, látszik, tényleg nagyon fontosnak tartanak minket. A két-három karnak együtt tartott eligazításokon néhány százan lehettünk (a többségük a bölcsészkarra jött), a teológiai karon kb. tízen vagyunk új külföldiek. Egy szingapúri, egy oroszországi, egy német, aki Londonban végzi most az MA-t, onnan érkezett, egy finn, aki Tartuban tanul és egy észt, továbbá néhány német hallgató (egy bajor, a többi északi, ha jól értettem).

A kollégiumom a belvárosban van, ami nagy luxus, általában a város külső kerületeiben vannak a diákszállások, és azokban sem könnyű helyet kapni (az elsős diákok egy része még nem talált helyet, állítólag). Egy viszonylag régi házban öt lakás a „mienk”, öt-nyolc diák lakik együtt, mi nyolcan vagyunk, mindenkinek saját szobája van, közös a konyha, a zuhany, a két wc és a mosókonyha. Az egyik lakásban van egy közös „társalgó” is (egy kulccsal lehet a lakásokba bejutni), ott van tv, billiárd, szintetizátor, gitárok, házikönyvtár). Ja: a zuhanyzókban szauna is van, hetente kétszer van befűtve, egy-egy óra van a lányoknak, illetve a fiúknak, és fél órákra lehet külön is időpontot foglalni.