A disszertációírás utolsó heteiben egyre-másra kerültek fel a listámra tervek, vágyak, amiket majd miiiiiind megvalósítok, ha végre szabad leszek. Felszabadult. Amikor végre lelkiismeret-furdalás nélkül megengedhetek magamnak látszólag időrabló, haszontalan dolgokat. Mint például a blogírás.
Mostanában a legtöbb mesélni-gondolkodnivalót a tanítványaim adják. Ismételten meg kellett állapítsam, gyerekek között lenni örömteli és hasznos. Hasznos, mert felélesztik bennem azt a gyerekes gondolkodást, amit a felnőttek már majdnem sikerrel kiöltek belőlem. Bele tudják élni magukat (magunkat) a történetekbe, felcsillan a szemük, ha kézműveskedni készülünk, örülnek, ha énekelek velük (és nem szégyenítenek meg, ha egy-egy hang mégsem a kotta szerint sikerült), komolyak a kérdéseik és kíváncsiak a válaszomra. Kezdem már kiismerni a csoportokat is. Az elsősöknek muszáj valamit csináljon a kezük is, nem tudnak nyugton lenni másképp. A másodikosokat egy krétával a kezemben is le tudom kötni, ha történetet mondok, és közben rajzolom a táblára. A harmadik-negyedikeseknek már egész jó humorérzéke kezd lenni, és nagy színészjelöltek vannak köztük. A hatodikban pedig... kamaszok ülnek. Aranyos, trehány, de az élet nagy kérdésein gondolkodó kamaszok. Mindjárt vége a hétnek, ami nem baj, igen kimerültem az elmúlt időszakban, intenzív pihenésbe kell fogjak, ha jót akarok. Pedig az elsősök már visszaszámolnak. A mai óra vége (a két első osztály összevont csoportjában): bárcsak mindennap lenne hittanóránk, és nem kellene egy hetet várni! [...] De csak nekünk, az a-soknak ne! Á, dehogy, nem rivalizál egymással a két osztály. Persze, a tanítványok mindig gondoskodnak a derültségemről is. Álljon itt néhány gyöngyszem a hatodikosok dolgozataiból: "Az Ószövetséget zsidó nyelven írták, az Újszövetséget héberül és görögül." Pluszpontért Én vagyok... mondásokat lehetett írni (mármint felidézni), ezekről még lesz beszélgetnivalónk: "Én vagyok a szalmaszál.", "Én vagyok a rút igazság".
