Julgatan öppnas nästa söndag :)

Első svéd mondatom, egy hétig tanulhattam: A karácsonyutca a jövő vasárnap nyílik. Nos, a karácsonyi szezon ezennel megnyittatott. Kétszeresen is. Két napi havazás után már olyan gyönyörű a város, mint a képeslapokon, ráadásul, bár advent csak jövő vasárnap kezdődik, már mindenhol kint vannak az izzósorok, lámpák, szikrázik az egész város. És a hó fénye tényleg rengeteget számít. A pislákoló köztéri lámpák fénye így már elegendő. S mivel hét végére jött meg a hó, a gyér forgalom mellett a hó is szép maradt, tegnap este úgy éreztem magam, mintha egy mesekönyvben sétálnék.
Ma tartotta az észt-társaság az éves nagy megmozdulását, a Martin markkinatot, azaz a Márton napi vásárt. Ezt sem lehetett kihagyni. Jó, hogy elfelejtettem magammal pénzt vinni, pár euró volt csak nálam, kártyával meg nem lehetett fizetni, ez így sokkal gazdaságosabb volt. Volt majdnem minden, mi szem-szájnak ingere, rengeteg kézimunka, kötött sapka, zokni, gyönyörű fonalak, finomságok (sajtok, kolbászutánzatok, homoktövis-készítmények), csak sajnos, túrórudit nem árultak. Pedig szegény magyar gyomrom arra vágyik most leginkább Észtországból.
Végül pedig szemtanúja voltam, hogy a Mikulás (Joulupukki a Korvatunturiról) ünnepélyesen megnyitotta a karácsonyi szezont. Mintha Helsinki összes gyereke ott lett volna a Szenátus téren és környékén. A ceremóniához hozzátartozik a Mikulás-menet felvonulása az Aleksanterin katun, azaz az most Joulukatu/Julgatan, vagyis Karácsony utca. Azt elmagyarázhatná valaki, hogy a tűzoltóautók hogyan kapcsolódnak a Mikulás-tradícióhoz... Mikor közeledtem a Szenátus térhez, a sok tűzoltóautó láttán azt hittem, tűzijáték is lesz. De nem. A menet részét alkották. Múzeumi darabok is felvonultak, ősrégi tűzoltóautók, amik csoda, hogy még gurulnak. Jól néztek ki, csak még rejtély számomra, hogy kerülnek a Mikulás, a manók és a táncoló hóemberek társaságába.

Archív felvételek

Csalni fogok a közzététel dátumával - mivel már majdnem egy hete jártam Arábia és Viikki partjainál. Mert ha már van bérletem, akkor ki is kell használni. Felültem hát a villamosra, s irány az ismeretlen. Jelentem, ez majdnem olyan klassz hely, mint Seurasaari, fogok még párszor erre járni. Ajánlom figyelmetekbe a képen látható házakat: azokból az egész öbölre rá lehet látni... El tudnék lakni bennük. Az öböl parti sávja azonban nem lett az építészek áldozata, megmaradt parkos területnek, sétáló, kocogó, bicikliző, babakocsis és botos közönsége legnagyobb örömére. Aztán csak mentem, mentem, s ott találtam magam a természetvédelmi terület szélén. És itt jött a meglepetés. Amit a térképem "zöld" területnek jelölt, valójában egy nádas, mocsaras terület. Madárparadicsom. Az emberek pedig, két nyamvadt angol nyelven hangoskodó turista kivételével, ezt tiszteletben is tartották. Még a gyerekek is halkan beszéltek, bizonyára már megtapasztalták, hogy különben nem sok madarat láthatnak. A mocsár szélén magaslesekről lehet nézelődni, a nádasba pedig pallókból építettek ösvényeket, melyek kis fakunyhókhoz vezetnek, ahonnan egész közelről és láthatatlanul lehet a madarakat lesni. Ugyan az ösvényre nézve az volt az első gondolatom, hogy ha ezen a nedves deszkán elnyalok, összetöröm a fényképezőgépem és még meg is fagyok, mire hazaérek, de a kíváncsiságom győzött. Nem nyaltam el. És ide vissza fogok menni. Ez is azok közé a helyek közé tartozik, amiket nem ajánlgatnak a turistakalauzok, de az én listámon előkelő helyet kap. (Talán jobb is, hogy nincs benne a turistaprospektusokban, akkor több lenne ott az ember, mint a madár. A mostani arány jobban tetszik.)

R.I.P.

Megváltoztatta a Facebook a hírek terjedési szokását. Nem tudom, jól-e, rosszul-e. Nem tudom, hogy halálhírt lehet-e jól kapni. Földhözvágó feldobva hazajönni, szendviccsel a kezemben bekapcsolni a gépet, s pörgetve az idióta bejegyzéseket egyszer csak azt olvasni, R.I.P. Martin Judit. Honnan, kitől lehet megtudni részletet? Számítanak-e itt egyáltalán a részletek? Megkapom. Hirtelen agyvérzés. Döbbenet. Egyidősek voltunk, iskolatársak, egy ifi-csapat lelkes tagjai. Sok átbeszélgetett hosszúhétvégi éjszakával, táborral, nyolc közös iskolai évvel. Nyáron volt évfolyamtalálkozónk, ő mint a legtapasztaltabb anyuka állt a várandósok-kisgyerekesek kérdései középpontjában. Ők hogyan? És milyen a házasság jó pár év után? És hogyan boldogul három gyerekkel, hogyan lehet tanítani mellettük, hogyan lehet megszervezni, "üzemeltetni" egy ekkora család életét? És, és, és...? És most születnek a további kérdések. Csak ezekre nem jön az azonnali válasz. Miért? Miért 32 évesen? Miért pont ő, három kisgyerek anyukája? Legalább miért nem valamelyikünk, aki után nem marad három pici gyerek. Miért nem egy kis betegség után, ami egy kis búcsúlehetőséget hagy? És egyáltalán. Látom apunál, hogy mire nyugdíjasak leszünk, eltemetünk néhány iskolatársat. De nem számítottam rá, hogy ennyire korán kezdjük. Úgy érzem, valami nagyon igazságtalan dolog történt.

Csokiiiii

És most megyek, és megajándékozom magam a kedvenc csokimmal :)

Sétapálcikázás

Múlt héten azt állítottam Anyuéknak, itt nincs Mindenszentek. Na, ma kiderült, hogy ma bizony az van - egy-két kisbolt kivételével minden zárva is van. Még jó, hogy rászoktam a kenyérsütésre. De az eső nem esik, ez is nagy szó, nekiindultunk hát a szomszédommal nordic walkingolni (talált már erre valaki egy jó magyar kifejezést? Én sétapálcikázásnak szoktam otthon hívni, de hát... ). 3 fok volt, ez épp a határán van még az én szabadidőruhám kapacitásának, végül is mozgás közben nem volt gáz, de a szelesebb tengerparti szakaszon, bizony, úgy éreztem, átfúj rajta a szél. Én választottam az útvonal "odafelé" menő részét, vicces volt, hogy olyan helye(ke)t szemeltem ki, ahol a szomszéd lány még nem is járt, pedig nem a világ végére mentünk, csak az olimpiai stadiont körülvevő park túlvégéig. (Ahol az uszoda mellett nem mulasztottam el elmesélni, hogy 1952-ben ott a magyar úszók begyűjtöttek néhány aranyat.) Visszafele pedig Kallio kis utcáin jöttünk keresztül, ez a negyed a "normális" emberek környéke, szemben a miénkkel, tele sok kis bárral, kávézóval, meg néhány, bevándorlók által működtetett bolttal. Itt minden utca emelkedik-lejt, ez a város legmagasabb része (a neve, Kallio is sziklát jelent). A szélénél helyezkedik el Linnanmäki, a helsinki vidámpark. Amennyire kintről látom, nem olyan nagy szám, de országszerte reklámozzák, így a családi kirándulások kedvelt célpontja. Hát, nem tudom. Az óriáskerekéről már 2002-ben is megállapítottam, hogy olyan rozogának látszik, hogy fel nem ülnék rá, s a látvány semmit se változott. A Kallio-negyed viszont gazán a bárjairól nevezetes, félév elején az egyetemi diákszervezet külön túrát szervezett a felfedezésükre :)

Tamperei látogatás

Csütörtökön felmentem Tamperébe. Marja vált az állomáson, ő egy lőrinciekkel tett útról ismert néni. Mivel szürke, délben még esős nap volt, nem volt értelme kirándulni mennünk, a múzeumok jöttek inkább szóba. Márta mondta, hogy ő volt egyszer egy kézimunka-kiállításon, bár lehet, hogy az időszaki kiállítás volt. Mondtam Marjának, hogy azt szeretném megnézni, s beugrott neki, hogy látott hirdetni most is valami ilyet. Egy szuper design-kiállítást láttunk, Made in Finland névre hallgatott, jobb helyre nem is mehettünk volna. Kortárs tervezők cuccai voltak kiállítva, de meg is lehetett (volna) vásárolni a termékeket. Főképpen textilesek használati tárgyai voltak (méterárú, filc cipők, filc tálak, edényalátétek, ruhák stb.), de egy kevés üveg és kerámia is volt (étkészlet és gyertyatartó formájában). Volt egy-két subaszőnyeg is (na, ez a szó azok közé tartozik, amit előbb tanultam meg finnül, mint magyarul), annak a színeit is elmagyarázta Marja - régi zöldnek és régi pirosnak (vagy inkább ózöldnek, óvörösnek) hívják a színeit - régen, amíg természetes festékeket használtak, ilyen volt a zöld és a vörös szín, s ez megmaradt színnévnek (vanhavihreä, vanhapunainen). A subaszőnyeg tulipános mintájú volt, Marja magyarázta, hogy ez milyen ősi finn minta, elmeséltem a tulipánosládákat, amire nagyon felcsillant a szeme, kiderült, itt is szokásban voltak. Nagyon élveztük mindketten a kiállítást. Utána még átmentünk ennek a kézimunkacégnek a közeli boltjába is, na, számomra az volt a második múzeum. Tele van mindenféle kinccsel. Nem csak gyönyörű fonalakkal, de szinte mindennel, ami a textiles kézimunkákhoz kellhet, s az eladónő elővette az összes népviseletet a vitrinből, hogy végigmutogassa nekem, pedig nyilvánvaló volt, hogy nem fogok vásárolni belőle, csak örült, hogy egy magyarnak végigmagyarázhatja, melyik tájegységre mi jellemző (na, ezt nem tudtam megjegyezni, ahhoz kicsit sok információ volt ez). Ez valami olyan cég (Pirkanmaan kotityö, http://www.taitopirkanmaa.fi/), aminek tanfolyamai és műhelyei vannak, vagyis pl. lehet szövőszéket, fazekaspadot stb. bérelni. November 19-21 között lesz Tamperében az éves kézimunka-vásár, nagyon hajlok rá, hogy felmenjek. Ennyi élmény után jól meg is éheztünk, egy hangulatos étterembe (Astor) mentünk, ahol valami halat ettem, remélem, nem angolna volt (nem tudtam megjegyezni a nevét, utólag próbáltam kikeresni, s sajnos, az angolnáé hasonló). Mindenesetre finom volt. Otthon kávéztunk, sütiztünk még egyet, aztán estére a Kalevába mentem, ahol magyar-kör volt. Előző este megkaptam emailben a most nyomdába kerülő könyvet a lőrinci templom történetéről, úgyhogy rövid mese (első hó a Kékesen, vörösiszap, jövőévi püspökválasztás, Szélrózsa) után azt mutattam be, nagyon nagy érdeklődéssel figyeltek, kérdeztek - a fejezetek témáit ismertettem, s rácsodálkoztunk a számukra is ismerős képekre. A padok fényképén jót derültek, azt remélték, most a tatarozással azokat is kényelmesebbé tették, de le kellett lohasszam őket, hogy kívülről újítják fel a templomot, a padok a jövő évi látogatásukkor is ugyanolyanok lesznek. Simónak éppen névnapja volt, úgyhogy nem maradtunk torta nélkül, a nénik akkora tortát készítettek, hogy nem tudtuk az egészet megenni. Jó volt a Kalevába megérkezni, ahogy beléptem, lépten-nyomon ismerősök köszöntek rám, általában magyarul, nagyon jó volt oda megérkezni. S olyan szeretettel kérdeztek ki az otthoni dolgokról, a lőrinciekről, hogy igazán otthon érezhettem magam. És mindenkit nagyon üdvözölnek!

A vonatok azonban itt is tudnak késni. Északon leesett a hó, aminek köszönhetően már reggel nagy késéssel érkeztek Helsinkibe az északról jövő vonatok (Rovaniemiből 3 órás késéssel). Ez engem nem érdekelt volna különösebben, de este én is egy olyannal jöttem, ami Ouluból jött, és 25 percet kellett rá várnom Tamperében, Helsinkibe végül fél órás késéssel értünk be. Na, a tamperei pályaudvaron volt egy igen ijesztő élményem. Építkeznek, bővítik a pályaudvart, valószínűleg ez lehetett az oka, bár furcsa, hogy még este 9 után dolgoznának. Szóval, ahogy álldogálok bent az épületben, várva, hogy teljen az idő, és megérkezzen az a késő vonat, egyszer csak valami furcsa, elég hangos morajlás kíséretében remegni, mozogni kezdett az épület. Nem csak én lepődtem (ijedtem) meg, én hirtelen nem is tudtam, most mi van, de akik ültek, hirtelen mind felpattantak és a kijáratok felé rohantak. Olyan volt, mintha most szakadna a fejünkre az egész épület. Nem szakadt (azóta se olvastam róla, hogy földrengés lett volna), de nem volt kedvem, merszem visszamenni, inkább megkerültem, s kimentem a peronra várakozni. "Megrázó" élmény volt. A vonattársaság nem kért hússzor bocsánatot a késésért, nem mondták be, hogy nem az ő hibájuk a késés, hanem a hóé, viszont a vonaton a hangosbeszélőn folyamatosan tájékoztattak, hogy a csatlakozó vonatok közül melyik várja meg az átszállókat, a nem-várók helyett mikor indul a következő, és egyszer csak: a Riihimäkiből induló vonat, a korábban hirdetettel ellentétben, nem várja meg az átszállókat. Kérjük kedves utasainkat, fáradjanak az étkezőkocsiba, már töltöm a taxiutalványokat... Így is lehet.