Megváltoztatta a Facebook a hírek terjedési szokását. Nem tudom, jól-e, rosszul-e. Nem tudom, hogy halálhírt lehet-e jól kapni. Földhözvágó feldobva hazajönni, szendviccsel a kezemben bekapcsolni a gépet, s pörgetve az idióta bejegyzéseket egyszer csak azt olvasni, R.I.P. Martin Judit. Honnan, kitől lehet megtudni részletet? Számítanak-e itt egyáltalán a részletek? Megkapom. Hirtelen agyvérzés. Döbbenet. Egyidősek voltunk, iskolatársak, egy ifi-csapat lelkes tagjai. Sok átbeszélgetett hosszúhétvégi éjszakával, táborral, nyolc közös iskolai évvel. Nyáron volt évfolyamtalálkozónk, ő mint a legtapasztaltabb anyuka állt a várandósok-kisgyerekesek kérdései középpontjában. Ők hogyan? És milyen a házasság jó pár év után? És hogyan boldogul három gyerekkel, hogyan lehet tanítani mellettük, hogyan lehet megszervezni, "üzemeltetni" egy ekkora család életét? És, és, és...? És most születnek a további kérdések. Csak ezekre nem jön az azonnali válasz. Miért? Miért 32 évesen? Miért pont ő, három kisgyerek anyukája? Legalább miért nem valamelyikünk, aki után nem marad három pici gyerek. Miért nem egy kis betegség után, ami egy kis búcsúlehetőséget hagy? És egyáltalán. Látom apunál, hogy mire nyugdíjasak leszünk, eltemetünk néhány iskolatársat. De nem számítottam rá, hogy ennyire korán kezdjük. Úgy érzem, valami nagyon igazságtalan dolog történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése