Tartu-Tallinn 3.

Sokat sétáltam és sétáltunk Tartuban, az igen sűrűn változó évszakokban. Egyik pillanatban hét ágra sütött a nap, ragyogó kék ég, a következőben pedig hóvihar. Kész szerencse, hogy ilyenkor be lehet menekülni a cukrászdába, igazi, rendes kávéra (kapucsínóra, kakaóra). Mi mindent láttam? Például egy motort, amit, gondolom, majd csak a jövő hónapban használ a gazdája. Szép cégéreket és vízköpőket, hóborította, csúszós utcákat (a hóeltakarításhoz úgy állnak hozzá, mint a finnek - nem kell azt túlzásba vinni. Csak itt még kavicsot se szórtak a tetejére.) Hó borította azt a híres-nevezetes hidat is, melynek ívén minden tartui egyetemistának át kell egyszer sétálnia. Nos, nem vagyok tartui egyetemista, és remélem, ők is jobb időben próbálkoznak az attrakcióval (különben is, nem muszáj kipróbálni, mire jó az E111-es kártya). Inkább néhány múzeumot vettem célba. 1,5 nap nem túl sok idő, így kompromisszumot kötöttem magammal, mit nézek meg. Az egyik a Sörmúzeum lett volna. Úgy jártam, hogy azt ugyan írta a városi információs füzet, hogy 10, 12 és 2 órakor indul vezetés a sörgyári múzeumban, de azt nem tették hozzá, hogy CSAK vezetéssel látogatható. Nekem 3/4 11-re sikerült odakeverednem, s mivel kb. fél óra sétára van a városközponttól, 2-re meg már megbeszéltük Tündével a találkozót, ezt kihúztam a listáról. Enyhe bosszankodással tettem, mert már annyit kavarogtam miatta, hogy igazán megérdemeltem volna a bejutást. Történt ugyanis, hogy mind az infós füzet, mind az útikönyv a talán hivatalos címét adja meg a gyárnak (van is valami lerakatuk ott), ám a bejárat a párhuzamos, fentebbi utcáról nyíló szolgalmi úton/parkolón keresztül közelíthető meg, ami azért egy jó kerülő. Persze, csak miután akadt valaki, aki elmagyarázza, hogy fel kell menni a másik utcára. Aztán a másik utcán sétáltam kicsit fel-alá, végül a biciklibolt eladófiúja készségesen rajzolt nekem egy térképvázlatot, hogy hol az a bejárat. (Na, ez a fiú volt az egyetlen kedves és segíteni akaró bennszülött abban a négy napban.) Álljon itt tehát a Sörgyár megközelíthetősége, amely NEM a Tähtvere utcából van. A Jaakobin kell kifelé menni a városból, a gyár tornya messziről látszik. Nem sokkal előtte van egy teniszpálya, na a mellett (még előtte) kell jobbra befordulni, és ott egy parkoló túloldalán már látszik a gyár sorompója. Irány, tehát, a Játékmúzeum, 11-kor már az is nyit. Nagyon szép kiállítása van, és a gyerekek is sok mindent kipróbálhatnak, külön játszószoba is van nekik. Engem leginkább a kötött-szövött ruhákba öltöztetett babák fogtak meg, no meg a rokonnépeket bemutató tárló, amint ez a fényképeken is látszik. A kötött állatok zseniálisak, nem kizárt, hogy ebből a vizitből Zsombor fog profitálni. Ennek a képnek a jobb sarkában látszik (?) egy dominó pár darabja is, na, egy ilyennek boldog tulajdonosa lettem (díszítőmotívumok adják a "számait"). A másik kihagyhatatlan múzeum a Nemzeti Múzeum, ami tulajdonképpen néprajzi múzeum, rengeteg szövött övvel, kötött kesztyűvel, faragott mángorlókkal és söröskorsókkal (l. a képet. Eszembe jutottak az "anyukám, csak egy korsó sörre ugrom át a kocsmába" kezdetű mondatok...). A rengeteg mintát nem csak a tárolókban lehet nézni, elég jó kínálata van a múzeumi boltnak, mind kötéshez, mind hímzéshez lehet mintákat tartalmazó füzeteket/albumokat venni. Igen, még megvenni is - ez is nagy élmény Finnország után - a múzeumi belépő szinte ingyen van, a könyv megfizethető, rögtön megértettem e pár nap alatt, miért járnak át a finnek (mert akkor még a szolgáltatások és az alkohol áráról nem is írtam).

Tartu-Tallinn 2.

Tartu városa igazán felüdülést nyújt a helsinkiből érkező szemének. A finn városok, Helsinki is, elég későn épültek ki, úgyhogy a jugendstíl (szecesszió) és a funkcionalizmus határozza meg a városképet, ezek után Tartunak, az egykori hanza-, majd egyetemi városnak a régi épületei nagy örömet okoznak a közép-európai városképekhez szokott vándornak. Régi házak, cégérek, zegzugos utcák, jól esik csak úgy kóborolni is. Az egyetem épülete meglepetést okozott, sok-sok fényképen láttam már, mindig úgy képzeltem, hogy egy nagy tér terül el előtte, ez az épület olyan monumentális. És nem. Egy szűk kis utca egyik oldalán áll, szemből le se lehet normális objektívvel fényképezni.

Március 26. előestéjén érkeztem a városba, estére sok száz (vagy inkább ezer) mécses borította a Városháza teret - 1949-ben ezen az éjszakán deportáltak (újabb) 20.000 embert Szibériába, erre emlékeztek szép csöndesen.

A városban mindenfelé e két zászlót, az államét és a városét látni egymás mellett, talán a lengyel-magyar barátságot ki lehet bővíteni az észttel. A két zászló hasonlósága nem a véletlen műve, mindketten Báthoritól kapták (Tartué a korábbi) lengyel királysága idején - az ő emléktáblája is ott lapul a fényképalbumomban. Kristjan Jaak Peterson szobra társaságában, aki amolyan Petőfi és Aleksis Kivi közt álló költő, jó korán meghalt, de előtte még megálmodta az észt irodalmi nyelvet. Egy másik szobor Baeré, aki itt tanult, aztán pedig felfedezte a petesejtet (és ezzel megalapozta az embriológiát), na meg (ő is) pénzelte Reguly Antal kutatóútját. Egy tábla pedig Wilhelm Ostwald, az egyetlen észt Nobel-díjas emlékét őrzi (hát az észtsége, azt hiszem, hibádzik, de tény, hogy a tartui egyetem tanára volt).

Tartu-Tallinn 1.

Délnek vettem az irányt. Helsinki, ugye, tudjuk, az már nyugat, nos, Észtország... Fogalmazzunk úgy, ott otthon érezheti magát egy magyar (de erről inkább csak a végén).
Péntek hajnalban kipattantam (na jó, kikecmeregtem) az ágyamból, és miután valamennyire felébredtem a csípős reggeli fagyban (-6 fok, kb.), felültem egy nagy kompra, hogy végre Észtországba jussak. Halasztgattam ezt a kirándulást, eredetileg akkor akartam menni, mikor legalább odaát már tavasz van, de ráfáztam (szó szerint is), a déli szomszédnál még pocsékabb idő fogadott. Sebaj. Ilyen aprósággal nem lehet elvenni a kedvemet. A hajó valamivel kisebb, mint amivel Stockholmba mentünk, de ez is 7 emeletes volt belül, plussz a fedélzetek, ismét csak csodáltam, ahogy ellavíroztak vele a kikötőben. Helsinkiben még csak-csak értettem a dolgot, de a tallinni kikötőben olyan kicsi helyen fordultunk meg, hogy a hajónak gyakorlatilag nem is volt helye mozogni, álltában fordult a tengelye körül (hihihi, függőleges tengely körül). Az odautat jobbára átszunyókáltam (igyekeztem pótolni valamit az éjszakaihoz), a végére tértem magamhoz, az utolsó szakaszt kellemesen átbeszélgettük a szemközti székre telepedett útitársammal. Mint pár rövid mondat után kiderült, neki se anyanyelve a finn, így előbb-utóbb átváltott angolra. Egy amerikai pasas volt, aki a finn feleségével 15 évet töltött a finn egyház misszióiban keleten (Indiában, Kínában, Japánban). Nagyon érdekes dolgokat mesélt, mindketten tanárok/tanítók, vidéken tanítottak nőket olvasni, (legalábbis Indiában), akik gyerekkoruk óta dolgoztak a férjükre, iskolába nem járhattak, és az analfabetizmus, ugye, még kiszolgáltatottabbá tesz valakit, mint amennyire úgyis az a helyzete miatt (mármint hogy pechére lánynak született).
Már a tengeren kezdett rossz idő lenni, késett is a komp fél órát, mikor ezt bemondták, sejtettem, hogy nem feltétlen érem el a kiszemelt tartui buszt, legalábbis ha gyalog megyek a buszpályaudvarra, biztos nem; megérdeklődtem hát az információnál, hogy lehet tömegközlekedéssel odajutni (útitársam felajánlotta, hogy ő autóval van, elvihetne, de úgy se érnénk oda hamarabb, mert nem ismeri a várost, és a keresgéléssel éppen úgy lekésném a buszt). Nos, mire partot értünk, megérkezett az első hóvihar is, így hát eldőlt, hogy semmiképp se sétálok. A busz, khmm, elég lazán értelmezte a menetrendet, a sofőr végignézte néhány 10 méter távolságból a fülkéje melegéből, ahogy széttépi a népet a szél a megállóban, majd a menetrend szerinti indulási időben beállt végre nagy kegyesen a megállóba, mondanom se kell, mire a tömeg, egyenként jegyet véve, feljutott a buszra, már jó pár perccel utána voltunk a menetrendszerinti indulási időnek. Beláttam, kár számolnom a perceket, Tartuba csak a következő busszal fogok menni. Közben felcsillant bennem a remény, hogyha itt így állnak hozzá a menetrendhez, akkor még az a busz is késhet, van esélyem - és valóban, késett is, de sajnos, nem eleget, már csak a sarkon láttam kifordulni. Sebaj, így vehettem egy szendvicset és egy húsos pirogféleséget (na, ez hiba volt, amilyen szép volt, olyan rossz). A távolsági buszok nagyon jók, kb. fél óránként van járat Tallinn és Tartu között (ezzel együtt péntek délután teljesen tele voltak - állítólag a tartui fiatalok Tallinnba mennek egyetemre, a tallinniak meg Tartuba, jobb a függetlenség, ugye). A 2,5 órás út alatt (ami elég jó idő, majdnem 200 km a táv) folytattam a szunyálást, amikor felébredtem, rendre három dolgot láttam: az út melletti örökzöld bokorkerítést, átjátszótornyokat és romos, kidőlt-bedőlt falú házakat. Elég szomorú látványt nyújtottak.
Tartuban egész más látvány fogadott, egy modern bevásárlóközpont oldalában van a buszpályaudvar (és mellette a hotel-hostel, ahol szobát foglaltam), és a belváros is szépen fel van újítva, a rossz időben is nagyon szép volt. Az információs táblákkal csínján bánnak, egész pontosan, ha jó irányba indulsz el, akkor közeledve a célhoz már megerősítik táblával is, hogy igen, tényleg arra kell menni, például, az egyetem felé. Csak az első lépést kell bátran megtenni, de ez simán ment, az útikönyv térképe jól használható volt, azt már előre "befényképeztem" a fejembe, így elboldogultam.

Helsinki-Stockholm

Szűk öt napig itt volt Anyu és Peti öcsém, és, ahogy már hónapokkal korábban elterveztük, átrándultunk Stockholmba is. Szombat este indultunk Helsinki Katajanokka nevű termináljáról, vasárnap délelőtt értünk Stockholmba, késő délután indultunk vissza, és hétfő délelőtt már Helsinkiben voltunk ismét. A hajó hatalmas volt (a kabin nem, de ennyi pénzért ezt nem rovom fel), 10 emelet magas (a képen a 9-10. szint látszik), magasabb, mint a parton bármelyik épület, és hosszabb, mint némelyik sziget, ami mellett elmentünk. 171 méter hosszú hajó! Van rajta szauna, bár, éttermek, kávézó és egy egész nagy bolt, persze, tax free. Ezért jönnek a finnek - olcsó alkohollelőhely. A hajó tetején lévő "napozó" most szelelő volt, igencsak be kellett bugyolálni magunkat, ha felmentünk gyönyörködni, de a látványért megérte az öltözködés. 10 emelet magasból el lehetett látni a szigetek felett, a nyílt tengeren pedig borzongatóan szép volt a jégtáblák sokasága, ha nincs is összefüggő jég, de a táblák szorosan fedik a vízfelszínt, a hajóút mentén pedig több rétegben torlódtak már egymásra. Bámulatos, hogy ezek a nagy monstrumok pontosan ugyanazon az útvonalon haladnak, a jégen kirajzolódott az "országút". Igen hangos hangja is van a jégnek, ahogy a hajó oldalának ütődik (ezért javasolták az irodában, hogy mégse a legeslegolcsóbb kabint vegyem, mert az az autók és a víz szintje alatt van, és állandó benne a dübörgés télen). Így végül az eggyel jobbat vettük, az 5. szinten volt a kabinunk. Pici, praktikus. alul egy ágy és egy kanapéból ággyá alakítható alkalmatosság volt, ha ki vannak nyitva, éppen el lehet köztük menni. Felettük pedig 1-1, a falról lehajtható ágy van, azon is fel lehet ülni, ha nem túl magas valaki. Az ajtón belépve egy mini előtér van, kabátakasztókkal, tükörrel, és onnan nyílik a mini fürdőszoba - zuhany, vécé, mosdó van benne, nem táncterem, de a funkciójának pont megfelel.

A naplemente sem volt csúnya:

Stockholm egy, a szárazföldbe benyúló csatorna (talán a földrajzosok nem így hívják) belsejében van, millió-millió sziget között lehet bejutni oda, maga a város is szigetekre épült. Néhol csak lestünk, hogy fér majd el a hajó a két sziget közti szűk helyen, de valahogy átpréselte magát. Egész komoly hajóforgalom volt, előttünk haladt egy másik, szembe is jött az "ellenhajónk", érdekes volt a három nagy hajó a kicsi szigetek között.
A városban csak pár óránk volt, mindent nem láthattunk. Végignéztük azonban a Városházát, pont indult egy csoportvezetés, mikor odaértünk. Ott álltunk a Kék teremben (ami csak a tervek szerint lett volna kék, de mikor meglátta az építész a vörös téglákat, annyira tetszettek neki, hogy nem festtette le), ahol a Nobel-díjakat átadják, és ahol Észak-Európa legnagyobb orgonája áll (függ?). Valahol azt olvastam, 10.000 sípja van, az nagyon soknak hangzik, de tény, hatalmas szerkezet. A furcsasága az, hogy a pultja lent van a földszinten, a sípok pedig fent, a mennyezetnél, 7 másodpercbe telik, míg a billentyű lenyomása után felér a jel, és megszólal a síp, ezért nem könnyű rajta játszani. Érdekes volt még a tanácsterem mennyezete is, viking-stílusú faszerkezet. Az épületben nincsenek radiátorok, mert azt túl modernnek találta az építész ehhez a stílushoz, helyette szellőzőcsatornákat tervezett, amiken keresztül a pincében melegített levegő eljut mindenhova (a fényképalbumban látszik az egyik sötét, amúgy vacak képen egy nagy lyuk, na, az egy ilyen fűtőlyuk).

Ebben az oszlopos teremben is fogadások szoktak lenni, ha jól értettem. Az egész terem szimbolikája a férfi-nő ellentétre-összetartozásra épül (itt büszkélkedett el az idegenvezető az ország vezetésében levő majdnem 50-50%-os nembeli arányokra). A terem ablakait egy-egy női és férfi alak díszíti, és ez az oszlopsor is a két nemet szimbolizálja. A férfi a hengeres oszlop, a sokszögű a nő - mert a nők ilyen sokoldalúak. Na, ez tetszett!

A következő nagy terem arany mozaikkal volt kirakva, 18 millió darabból áll!

Miután kicsodáltuk magunkat, elsétáltunk a parlament udvarán keresztül a királyi palotához is. Stockholmban sokkal jobb volt a hóhelyzet, mint Helsinkiben, melegebb helyen is van, és valamennyire még el is takarították a havat, nem sokat láttunk belőle sétánk alatt. Ám a királyi palota mellett hatalmas hóhegy fogadott minket, csodálkoztam is, hogy pont ide hordják össze a havat. Aztán beugrott, hogy a turistafüzetben olvastam, a következő héten lesz a palota körüli sífutó verseny - hát erre építették a pályát. Annyi havat halmoztak oda, hogy talán minden alattvaló adományozott bele a hátsókertjéből.





Ez a szobor a fotográfiai múzeum előtt áll, kb. 1,5-2 embernyi magas. Muszáj volt lefényképezni - szerintetek mit ábrázol? Öcsémmel pontosan ugyanarra gondoltunk, és akiket azóta kérdeztünk ,szintén. Próbáltam megkeresni a neten, nos, hm, az ott leírt szolidabban hangzott. Szabad a gazda :) Na jó, lehet privátban.

Szomorú szösszenet a suomibeli sztk-ról

Az egészségügyi rendszer lényege, hogy nem kell nekik sok orvos, mert mire hozzá kerülnél, addigra vagy meggyógyulsz, vagy feldobod a talpad. Ezért valószínűleg az orvosokat is a teológiai karon képzik, hiszen más dolguk nincs, mint feladni az utolsó kenetet. (Rendesebb helyeken ezt a betegek kenetének hívják, de úgy tűnik, itt csak a végstádiumban jár.)
Talán a locspocsos tavaszi időből fakad, hogy egészségügyi rovattal jelentkeznek a blogok (éppen Ilzer barátom is ebben posztolt, http://ilzer.freeblog.hu/archives/2011/03/04/5808142/), a nyavalyás vírusok igen vígan érzik magukat. Na, én nem. Talán minden naturalisztikus részlettel nem terhelem az olvasót, lényeg, hétfőn este már éreztem, nem stimmel valami a mellkasomban, keddre a hangom elhagyott, a mellkasomban egyre rosszabb érzés uralkodott, majd szerdára jól belázasodtam, és a néha-néha sikeres köhögésekkel elképesztő színű és állagú dolgok távoztak belőlem. Fáj a hátam is hozzá... Nem vicc. Otthon ilyenkor lemegy az ember az orvoshoz, kap antibiotikumot (ha bakteriális tüdőgyuszi, azért, ha vírusos, hát hogy ne legyen felülfertőződés). Meg hát amúgy is szeretek mindenből szövődményként arcüreggyulladást begyűjteni, nem kell kockáztatni. Na, tudtam, hogy Finnországban ez nem működik ilyen zökkenőmentesen, de a tapasztaltakon magam is meglepődtem. Péntek reggel elmentem a rendelőbe, mert 8 és 9 között lehet a nővérnél jelentkezni. Én a neten úgy olvastam, ha nagyon muszáj, személyesen, de persze, inkább telefonon. Sejtettem, hogy telefonon leráznak, hát odamentem. Nem vették jó néven, de beengedtek a nővérhez - ugyanis itt az orvoshoz nem lehet csak úgy bejutni. A nővér kérdez ki, vizsgál meg, rendel gyógyszert vagy vizsgálatot, aztán ha nagy a gáz, esetleg ad az orvoshoz időpontot (majd valamikorra). Nővér, miután telefonon részletesen kioktatott valakit, hogy kezelje az arcüreggyulladását, behívott, kikérdezett, és haza küldött, hogy inhaláljak, öblögessem az orrom és igyak sokat. Nagyszerű. Csupa új infó. Ja, még elmagyarázta, hogy EU-s állampolgárként melyik kórházba mehetek a hétvégén, ha rosszabbul leszek. (Pedig egy nappal több lázat hazudtam neki, mert azt tudtam, szóba se állnak az emberrel, ha nem lázas legalább három napja.) Márta, aki eljött velem szükség esetére tolmácsnak, megkérdezte, nem kellene-e legalább meghallgatni a mellkasomat, mire: Még mit nem, arra semmi szükség. De laborra azért elküld, ha valami nagyobb baj van, azon látszani fog. Hát ez a döbbenet. Inkább kifizetik a vérvétel költségeit, minthogy a sztetoszkóppal meghallgassanak. A labor díja olcsóbb, mint az orvos órabére??? Mondta, hogy most 9 óra, 11-re meglesznek az eredmények, telefonál majd. Két óra múlva: tényleg rosszak bizonyos értékeim, konzultált egy orvossal, végül is nem kell sürgős beavatkozás, ha hétfőig rosszabbodik, vagyis még lázas leszek vagy nagyon köhögök, reggel telefonáljak, és mivel diák vagyok, gyorsabban sorra kerülök (vagyis lehet, hogy még aznap orvos kezébe kerülhetek).
Gondolom, az esetek nagy részében beválhat nekik ez a "gyógyulj meg magadtól" módszer, mert még vannak finnek. Tény, hogy egyre nagyobb részül magánorvoshoz jár, nem az állami ellátást ellátatlanságot) veszi igénybe. Vajon miért.