2011. február 27., vasárnap

finnugor IT

Ma reggel a finn erdő közepén (ha tetszik, a "semmi közepén") észt istentiszeteletet hallgattunk. Most már értem, miért vicces a finneknek az észt nyelv. A szentlélek, például, kb. úgy hangzik , hogy a szent feleség... Hát... :) Amúgy tényleg egészen érthető nyelv lett már az észt, és most már eléggé hallom a különbséget is, nem próbálom a munkásokat hallgatva finn nyelvjárásként azonosítani. Bezzeg a finn vendéglátóm nem értette először, miért játsszák az észt istentisztelet elején a finn himnuszt, nekem ugrott be előbb, hogy de hát az észtek ugyanazt a dallamot vették át... És ott a héten volt a függetlenség ünnepnapja, ez az ő himnuszuk. Amúgy az az Andres Põder prédikált, aki valaha a pärnui gyülekezet lelkésze volt, a kőbányaiak testvérgyülekezetéé. Azóta püspök lett - ahogy Kőbánya akkori lelkésze, Fabiny Tamás is. Szép karrier állhat a lohjai lelkész előtt!
http://yle.fi/radio1/uskonto/jumalanpalvelukset/jumalanpalvelus_suorana_lahetyksena_tallinnasta_28534.html

2011. február 18., péntek

Tengeren jártamban

Délután a tengeren sétáltam, majd körülnéztem, hogy vajon merre lehet a metrómegálló. Nem bolondultam meg, se Napoleonnak nem képzelem magam, se valaki nagyobbnak, de hát, mit tagadjam, tényleg a tengeren sétáltam. Na jó, csak a szélén, a talán sekély víz felett, de akkor is. Tény, gyáva kukac vagyok, nem mertem átsétálni rajta, torony iránt, bár egy sziget nagyon csábított. Lehet, hogy visszatérek még oda, talán sível - láttam, hogy autóval is átmentek, akkor alattam se szakadhat be a jég. Nagyon szép séta volt. -18 fokban indultam, hála a bélelt gatyának, nem is fáztam (csak egyszer nem tudtam kinyitni a szemem, mert a leheletem ráfagyott a szempillámra, és nem nyílt a szemem...), és hiába a kemény fagy, már érezni a nap melegét, ahol rám tűzött, határozottan éreztem, hogy melegít. Kedves olvasó, képes beszámolónk következik.


Ilyen pályákon szoktam síelni. Általában az út másik szélén is van vájat, és egyik szélen az egyik, másik szélen a másik irányba haladunk, de ez egy körpálya, egy irányba szokás menni rajta. A széles (bal oldali) részt használják a korcsolyázó stílusban haladók, a két vájatot a klasszikus stílusban sífutók. A nagyobb hóban automatikusan egymás nyomában haladnak az emberek, könnyebb, persze, úgy menni, de ezek a pályák az önkormányzat gépeinek köszönhetően ilyen jók (igen, semmi anyagi hasznuk belőle, mégis csinálnak jó kis pályákat, karban tartják őket stb. Egy részükön még éjjeli világítás is van.)




És ilyen szép tájakat nézegetek közben. Ma én voltam az egyetlen ember a környéken, de a csendet csak akkor élvezhettem, ha megálltam (azt -18 fokban nem praktikus túl sokszor). Már pontosan értem, mit jelent a csikorgó fagy. Egész más hangja van a hónak a lábam alatt, nem ropog, nem tompán összenyomódik, hanem valóban csikorog a bakancs alatt. A fenyők ágain is vastag hópárnák vannak, s mikor egy-egy ág már nem bírja vagy rászállott egy madár, lepereg róla a hó, és gyönyörűen csillog az ellenfényben. Millió kis tükördarab.

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom. És jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat. Hogy dunna alatt alszik a rét. És lehajtja fejét... nem csak a bogár, de a toboz is.







Mikor pedig mégis megálltam a csendet hallgatni, nem csak a város zajának hiányának örülhettem, de néhány madárnak is. A nyitnikék már hirdetik, hogy előbb-utóbb tavasz lesz (de legalábbis világos van), bár alszik a hóban a hegy a völgy (és hinni és bízni kellenék). És számos harkályt is láttam, egyiket egy tökéletesen fényképezhető helyen is, érte még a kesztyűmből is kibújtam, hogy a nagyobb objektívre cseréljek, és a jobb látószög kedvéért még az útról is leléptem (vagyis térdközépig merültem a hóba kapásból, de hál' Istennek, a bakancsomba nem sok jutott belőle).

Ez itt az egyik szigetre vezető út. Régebben Suomennlinnára is busz járt télen, most már a nagy hajók arrafelé jönnek be a kikötőbe, és hát vagy hajó, vagy busz. Megtudtam, van egy alagút is Suomenlinnára, az árukat azon szállítják át, de sajnos, a nagyközönség számára az zárt. És van még egy csomó alagút a város alatt, a közműveket azokban vezetik, állítólag akkora járatok ezek, hogy autóval közlekednek benne a karbantartók.

2011. február 15., kedd

Lohjai kirándulás

Reggel még nem látszott, hogy ebből jó vasárnap lesz. Egyik bosszúság a másikat érte, semmi nem akart összejönni. Ilyen napokon jobb visszafordulni, végigheverni egy könyvvel az ágyon, és megvárni, hogy elmúljon. Kár lett volna. Annak ellenére, hogy reggel már az első sarkon kiszúrt velem a bankautomata: nem adta ki a pénzemet, és egy telefonszám se volt rajta, ahol reklamálhatnék; kissé siettem a buszhoz, kissé ideges voltam, de végül megnéztem jobban a papírt, amit kiköpött magából a gép, és valami olyan mondatot fedeztem fel rajta, hogy hiba történt, de ha leemelték volna a pénzt a számlámról, automatikusan jóvá írják. Na jó, nyomás tovább. A jeget még mindig nem takarítják, úgyhogy elcsúszkáltam a metróig. A kamppi buszpályaudvaron el akartam menni a mosdóba (a reggeli teámról nem mondtam ugyanis le, és ki tudja, mikor lesz következőnek lehetőség, a lohjai templomot a 15. században építették, nem valószínű, hogy terveztek bele egy gótikus vécét is...), de a gonosz ajtó elnyelte a pénzemet. Több megfelelő érmém nem volt, a pénzváltó automatához fordultam, az meg az egyik érme helyett egy csavaralátétet adott ki magából. Hm. Ne vegyem ezt jelnek, hogy most már tényleg vissza kellene fordulni? (Végül az a nagy ötletem támadt, ha ez a gép elfogadta, akkor az ajtó is elfogja, és tényleg.) Elindult a busz, meg is tettük a nyolcvan perces út felét, mikor a nummelai buszpályaudvarról alig akart elindulni a járgány. Mentünk pár sarkot, valami fura hang jött alólunk, majd a városszéli körforgalomban megálltunk. Indítás. Nem megy. Újabb. Továbbra se. Sofőr telefonál valamit, majd feláll, s bejelenti, hogy valami (na, ezt nem értettem) megfagyott, de próbálja kiolvasztani és megjavítani, valószínűleg sikerülni fog. Kb. 10 perc után sikerült jobb belátásra bírnia azt a valamit, és tovább indultunk. Egyfelől aggódtam, hogy ha nem jutok el Lohjába, alhattam is volna, viszont várnak ott engem; másfelől örültem a rövid szünetnek - negyven percem lett volna Lohjában, amit a -20 fokban valahogy el kellett töltenem. Azt hittem, tízzel most kevesebb lesz. Frászt. Behozta a késést. Volt egy mentő ötletem, hogy beülök valahova egy kávéra. Gondoltam, hogy ez nem lesz könnyű vasárnap délelőtt, de hogy egyenesen lehetetlen, arra még én se számítottam. Még a McDonalds is csak 11-kor nyitott. Ok, akkor séta, mert ha megállok, ottmaradok. Nagyjából sejtettem, merre van a templom, gondoltam, majd útközben megkérdezek valakit, hogy merre kell menni. Hahaha. Üres volt az egész utca. Végül jött egy öreg bácsi, aki mikor végre megértette a kérdésemet, olyan hangosan és részletesen magyarázta el az utat, hogy tuti felébredt mindenki a városban. A templom már kívülről is ígéretesen nézett ki, a szikrázó napsütésben, havas környezetben csábított a fényképezésre, nosza, elő a gépet, le a kesztyűt - na, itt követtem el a hibát. A harmadik képnél már úgy fájt a kezem a hidegtől, hogy alig tudtam elrakni a gépet, és visszavenni a kesztyűt. És akkor megláttam, hogy valaki bement a templomba. Hát ez már nyitva van? Közelebb érve hallottam, hogy a kórus már énekel. Valami szépet. Belépve az első felirat, amin megakadt a szemem, az alaksorban levő wc felé mutatott. És meleg volt. És a kórus nagyon szépen énekelt. A hátralevő majdnem fél óra elröpült. Az istentisztelet alatt is nagyon-nagyon szép dolgokat énekeltek. (Fogalmam sincs, miket, de Bachnál jóval újabbakat. Az evangélium előtt egy életteli héber dallamot énekeltek, finn szöveggel, hűűű.) Ahogy közeledtünk az IT végéhez, úgy kezdett szorongatni a gondolat, hogy na de hogy fogom megtalálni, akiknek a könyveket hoztam? Nem sikerült senkit észrevennem, aki keresgélne. Azt reméltem, hogy egy kis vidéki gyülekezetben kiszúrják az idegent. Hát, ha nem is volt ott mindenki ebből a kis (mint megtudtam) huszonvalahányezres gyülekezetől, azért voltak egypáran, mert ezen az IT-n áldották meg az őszi választásokon megválasztott és most szolgálatba lépő presbitereket. Végül a legjobb ismertetőjegyemhez folyamodtam: elővettem a fényképezőgépemet. És a következő pillanatban oda lépett hozzám egy férfi, hogy én vagyok-e én. Sajnos, innentől kezdve nem volt sok lehetőségem fotózni, úgyhogy a gyönyörű templom inkább csak a fejemben örökítődött meg. Tényleg gyönyörű, úgyhogy eldöntöttem, a 2005-ös útikönyvet ki kell dobni - Lohját meg sem említik benne, pedig ezért a templomért kötelező lenne minden környéken járót ideterelni. Aztán kávézás, majd kiderült, ebédet is terveztek ezek a drága emberek, a város első és sokáig egyetlen görög éttermébe mentünk, amit nyugdíjba menetelükig tényleg görögök vezettek. Mi heten voltunk az egyetlen (hetetlen) vendégük, örülhettek nekünk. Csudajót beszélgettünk, jó éreztük magunkat, örülök, hogy nem fordultam vissza reggel.




(Katt a képekre, akkor kicsit jobban látszanak!)





2011. február 3., csütörtök

Runeberg-nap felé közeledve

Két hete lehet Runeberg-sütit kapni a boltokban, és sietni kell az evéssel, valószínűleg már csak két napig lehet ezt a finomságot élvezni. Tulajdonképpen lehetne bármikor sütni, mégis, jó az, hogy egyes finomságok szorosan kötődnek egy-egy ünnephez, megvan így a varázsuk. Mi lenne már, ha nyáron sütnénk mézeskalácsot, vagy szeptemberben ennénk füstölt sonkát keménytojással! (tényleg, jaj nekem, a finnek karácsonyra sütnek sonkát, mit eszem húsvétkor? Mert mämmi-t valószínűleg nem, az 9 éve még elég gyanúsan nézett ki...), Javaslom, hogy nézze át valaki a levéltárban a Kölcsey-család anyagát, hátha akad ott is valami finom sütemény. Így lenne szép, szimmetrikus. Merthogy Runeberg a finn himnusz szerzője. A finn himnuszé, ami svéd nyelven született meg. (Azt hiszem, nem is publikált finnül a svéd anyanyelvű Runeberg, akinek a születésnapja zászlós nemzeti ünnep. Mert az egyik legnagyobb finn államférfi.)

P.s.: A szőlő nem része a hagyománynak, csak ott volt a tányéromon, és jól mutatott a fényképen - bizonyítékként anyának, hogy vettem gyümölcsöt. Miután napokig őrizgettem egy kivit, hogy ha anya rákérdez, jó lelkiismerettel mondhassam, igen, van itthon gyümölcs :)

2011. február 2., szerda

Marslakók?

Néhány magyarral (és egy finnel) éppen arról tárgyaltunk a lift előtt, hogy akárhova megy az ember, kiderül, valaki beszél/ért magyarul, ha csak a vonaton magyarul folyik a beszélgetés, valaki egyszer csak magyarul szól: maguk magyarok?

Megérkezett a lift, belépünk beszélgetve, mielőtt csukódik az ajtó, belép egy mosolygós fekete férfi is, majd: "Bocsánat". Akcentus nélkül.

Egy amerikai legenda szerint a magyarok, bizony, marslakók. (Csupa tudós, és valami furcsa nyelvet beszélnek maguk között.) Olvasmányos, nem hosszú, tessék elolvasni: http://www.kfki.hu/tudtor/tudos1/marsl.html.