A papnők imidzse

Műveltségi vetélkedő, azaz rabszolgavásár van ma délután a suliban. (A kérdésekért kapott pontokon a csapatok rabszolgákat - azaz tanárokat - vásárolhatnak maguknak, akik onnantól kezdve az adott csapatot erősítik.) K. nagy nevetve jött vissza délben a nyolcadikosok órájáról, mivel hallotta, miként taktikáznak a gyerekek. "A papnőket vegyétek meg, azok okosak." Majd' belefulladtam az islerembe.

Jó nekem itt?

Hú, de mérges vagyok. Dühös és szomorú. Felkavart. Mindez egyszerre. Nem is olyan egyszerű iskolalelkésznek lenni. Talán utána kellene nézni valami strandlelkészi állásnak. Kizárólag cápamentes partszakaszon, messze-messze mindenféle gyermekvédelmi esettől. Esetleg elmehetnék struccnak. Bedugott fejű struccnak. Nem látok, nem hallok, nem fáj semmi. Nem fáj, nem fáj. Á, dehogy.

Szirénák

Meg se tudom számolni, hányszor olvastam az Abigélt. Kezdetben nem igazán értettem azt a részt, mikor a légvédelmi gyakorlat alatt, a pincében kibékülnek a lányok. Pedig tudom, Nagyinak még öregkorában is összerándult a gyomra, ha egy szirénázó mentőautó száguldott el az utcán. A légvédelmi sziréna hangját idézte. 

Majd' tizenöt évvel ezelőtt Nagyihoz vártuk a mentőt, ami nagyon lassan érkezett, néhány éve Zsuzsa kezét fogva próbáltam kitalálni, vajon él-e még, vagy élni fog-e, mire végre megérkezik a mentő. És ma már minden szirénázó mentőautó megszólaltat bennem belül is valamit.

A nyíregyházi kollégiumban egy este megszólalt a tűzcsengő. A gimnazisták már lefekvéshez készülődtek, volt, aki pizsamában jött le a bejárathoz. Fegyelmezettek voltak, csak a tanárok szemén lehetett látni, hogy ez most nem próba. Fenyegetően visított bele az estébe a szaggatott csengő. Azóta sejtem, milyen lehet ez vészhelyzetben. Hála Istennek, csak egy meghibásodott füstjelző okozott riadalmat.

És tegnap, életemben először, tanárként álltam egy osztályban, mikor megszólalt a minden szeptember elején kipróbált tűzcsengő. Tudtam, hogy próba. Tudtam, mit kell csinálni. És mégis elszorult a torkom. Ha igaziból szólna, akkor is ki tudnám vinni az emeletről ezt a nyolc gyereket épségben?

Vessünk számot hát

Az utolsó estém Paltamóban. Igyekeztem nem megszeretni a helyet, hogy ne legyen majdan nehéz a búcsú, de úgy tûnik, ez nem egészen sikerült. Nem hiába a Nyíregyháza-Kertvárosiak testvérgyülekezete ez, a mai búcsúztatás, a gyülekezet és a munkatársak kedvessége, ami végigkísért, a meglepetésként rendezett kirkkokahvit (az istentisztelet utáni kényelmes kávézás, beszélgetés) a tavalyi évet idézte. De tényleg. Lehet, hogy pár hét múlva megjelennek Budapesten egy különbusszal, mint tavaly a nyíregyháziak az avatásomra? Szinte már meg sem lepôdnék.

Tényleg jó volt itt. Nagyszerû munkatársakkal, kedves emberekkel. Biztos nem csináltam mindig mindent úgy, ahogy megszokták - sose mondták. Örültek, hogy csinálom, megköszönték, és megdicsértek. Legfeljebb valami pozitív (tényleg pozitív!) kritika keretében leheletfinoman céloztak rá, hogy másképpen talán még jobban lehetne csinálni ezt vagy azt. A fônököm (a helyettes igazgatólelkész) az elsô héten, a tábor után maga utasított, hogy tartsam meg a szabadnapomat, mert arra mindenkinek szüksége van a jó munkavégzéshez. Ó. Egyáltalán, a munkatársak is egymásra, a vezetôk is a beosztottaikra nagyon odafigyelnek - szupervízió formájában is, és egyáltalán, hogy jól érezzek magukat a munkájukban. Hát esetemben ez tökéletesen sikerült. És tényleg a legjobbat hozta ki belôlem is, nagyon motivált a pozitív visszajelzés. Jobban, mint bármilyen szidás vagy utasítás.

Azt hiszem, ezt a hozzáállást, a másik elfogadását, a pozitív kritikát már kicsi koruktól kezdve magukba szívják. Elôször a helsinki egyetemen tûnt ez fel, a gyakorlati kurzuson, ahol mindenki "fellépését" megbeszéltük - minden hozzászólás dicsérettel kezdôdött, a kritika pozitívan volt megfogalmazva, és egymás munkájának a minôsítése nem a másik legyôzésérôl szólt. Ugyanezt tapasztaltam a júniusi táborban. Minden este volt az ifivezetôkkel és a munkatársakkal egy kiértékelés, amiben mindenki elmondhatta, hogyan érezte magát aznap, mi volt az öröme-bánata-nehézsége. Mindig a pozitívval kezdték, ha valami apró-cseprô konfliktusmagjuk volt, azt is nagyon jól tudták ezzel a módszerrel megbeszélni - mert sosem a másik legyôzése volt a cél. Nem gyôztes-vesztes szerepekben gondolkoznak. Nagyon nagy szükségem volt rá, hogy itt legyek. Hálás vagyok érte.

Kuhakunkku

Tarajos sülök száguldoznak az Oulujärvin. A tarajukat kb. 10 pecabot alkotja, fel-alá furikáznak a tavon, és remélik, a süllôk rákapnak a damil végén úszó színes mûhalra.

Közben a partonmaradottakat messzezengô zene szórakoztatja. Finn táncdalok, tangó, mi más. 

Kelt: az oulutavi süllôk gyásznapján

Hullámok hátán

Ezúttal a hanghullámokén. Rádiós áhítatra kértek fel, a kajaani helyi rádióba. Nem lehet nagyot égni, gondoltam, hát vajon ki hallgatja a helyi rádió hétköznap reggeli áhítatait. Aztán megláttam az adó lefedettségi térképét. Helyi ám a... A Radio Kajaus az ország kb. hatodát-hetedét lefedi (Finnország körülbelül 3,5-szer nagyobb területen fekszik, mint Magyarország), neten is fogható, és a reggeli áhítatot hetente kb. 21.000-en hallgatják. Ööö, izé. Jó, hogy csak a mikrofonba kellett beszélni, és nem láttam a hallgatóságot magam elôtt.

Darvas bejegyzés

Azok ott darvak. Aki nem hiszi, járjon utána. (Sajnos, vártak rám, nem indulhattam el becserkészni ôket, a nagyobbik objektívemet pedig otthon hagytam, mikor szortíroztam a 23 kiló feletti bôröndbôl.) Majd ôsszel üdvözlöm ôket, mikor átutazóban a Hortobágyon megpihennek.

(A vízimadarak népe)

Ouluban

Rég nem látott barátokkal találkozni mentem, de ha már ott jártam, nyolc év után ismét, a piacra is elmentem. Hiszen minden város legjobb helye a piac. (A városoké. Paltamóban egyetlen sátor alkotja a piacot.) Kísérôm is volt, így érdekes adalékokkal lettem gazdagabb. Különösen a halak terén. 

Tekintsünk el az árcéduláktól (azokat nem szabad itt átszámolgatni, mert akkor éhenhal az ember), azok ugyanis egyforma árat mutatnak. Pedig itt két terméket látunk. A bal oldali a Botteni öbölbôl (a finn és svéd partok közti vizekbôl) származó lazacból készült filé, a jobb oldali pedig az észak-norvég partokról érkezett. A balti-tengeri halványabb, a norvégiai intenzívebb rózsaszín. Mert a norvég lazac rákokat evett, nem csak kis halaktat, azoktól nyerte a színét.

Az üveg mögött, fa tálakon különbözô módokon füstölt halak fekszenek. Az egyiket füstölôben készítették, a másikat a tûz mellé tûzdelték.

 

A serpenyôkben, többek között, jávorszarvas- és rénszarvasfasírt sült. 

A kátrány útján

Kis csalás van a címben, nem teljesen a kátrány útján mentem, mert vasúton érkeztem Ouluba, nem a víz hátán, de majdnem egymás mellett halad a kettô. Vagyis ma már csak a vasút halad, kátrányt nem sokat égetnek, így értelemszerûen nem is szállítják. (De kátrányos fagyit kóstoltam, és tulajdonképpen nem is volt rossz. Leszámítva, hogy a szaga a már korábbról ismert kátrányos samponra, szappanra emlékeztetett.) Régebben Kainuu megyébôl vízen vitték Ouluba a kátrányt, nagy csónakokon: 

Ezek már a múzeumban állnak, és nem is igazán nagyok. A kikötôben a parton, külön házban áll a falu kátrányszállító csónakja, az sokkal hosszabb, és valamivel szélesebb is. Olyan nagy csónak, hogy elôször azt hittem rá, kirkkovene, vagyis templomi csónak - régen a falurészekbôl nagy közös csónakokon  ment a gyülekezet a templomosfaluba, egy hajóban eveztek. (Ez a szlogenje egy espoo-i kezdeményezésnek is, néhány hét múlva áteveznek egy ilyen csónakban a tallini testvérgyülekezetükhöz.)

Lóháton

Pár hete Lappföldön láttam néhány rénszarvast, este pedig rénpörköltet ettem. Ma délután lovagoltam, majd lóhúst vacsoráztunk. Reszkessetek, emberek!

Ugye, minden magyar a pusztán nô fel, sôt lóháton születik, ugye? (Ahogy a finn gyerekek síléccel a lábukon.) Nos, nekem Közép-Finnországig kellett jönnöm, hogy lóhátra kerüljek, de meg kell hagyni, jó volt. A ló mintha alacsonyabb lett volna, mint az otthon látottak, de lehet, hogy csak én nôttem azóta, hogy utoljára testközelbôl láttam lovat. (És 14-15 évesen megálltam a növésben, a többit mindenki az információi birtokában kiszámolhatja. Túl vagyok már pár érettségi találkozón, akkor is túl lennék, ha nem fél évente - évente tartottuk volna kezdetben.)

Tekeregtem

Eredeti tervem az volt, hogy lakkát fogok szedni. Ez magyarul a mocsári hamvas szeder, a lehetetlenül hosszú neve is mutatja, hogy otthon nem sokszor vesszük a szájunkra - bármilyen értelemben is. Szép, aranyszínû bogyó, és az ára is ehhez hasonló a piacon, gondoltam, hátha szedhetek magamnak. Felszerelkeztem szúnyogirtóval, mert a lakka fô feltalálási helye a mocsár. A bakancsomban reménykedtem, hogy megteszi a viperák ellen. (Anna-Leena szerint igen, reméltem, hogy igaza van. Mindenesetre dobogtam idônként a lábammal, ahogyan tanácsolták - azt állítólag nem szeretik a viperák, és eltûnnek. A medve ellen, aminek környékbeli elôfordulásáról megoszlanak a vélemények, fütyültem, hadd szaladjon minél messzebb. Amire nem készültem fel mégse, az a mocsár. A Mocsár. Matti azt mondta, amiben fák nônek, abba belemehetek, de ahol nyílt vízfelületet látok, azt inkább kerüljem el. (Mondta ezt azután, hogy megnyugtatott, nem szoktak mocsárba fulladni az emberek. Na persze, talán mert a finn gyerekek már törpeként megtanulják, hova szabad, és hova nem tanácsos menni.) Az elsô mocsár, amit találtam, a tiltott kategóriába tartozott, látszott a szabad vízfelület, fák csak beljebb voltak, na de repülni nem tudok. A következônél viszont azzal szembesültem, hogy a bakancsom szára rövid lesz ide, gumicsízma nélkül esélytelen vagyok. Feladtam hát a lakkaszedô tervemet, és tovább bicikliztem az erdei vízimalomhoz, ott mutatta meg Matti a múltkor, milyen a lakka levele (csak ott nem találtunk egy szemet sem, a helyiek mondták késôbb, hogy vannak ilyen helyek, bármilyen ritka meleg is volt a június, pont lakkavirágzáskor volt egy éjjeli fagy). 

Felfrissültem a forrásból, és megállapítottam, hogy ismernem kellene a gombákat, mert abból viszont akad bôven. A képen viszont nem gomba látszik, hanem egz fanyélre tûzött, nyírkéregbôl formált merítôedény, ami le van tûzve a forrás mellé, hogy bárki meríthessen magának. Beleköpni nem illik. Legalábbis remélem, mert nem tudom, hányan ihattak már belôle korábban.

Miután se lakkát, se gombát nem szedtem (vagyis gombából két szimpatikusnak tûnôt eltettem az egyik dobozomba, de fogyasztás elôtt megmutatom holnap valakinek, mert a gombamérgezés roppant kellemetlen halálmódnak sejlik), mivel a malomig egy egyik irányból imponáló lejtôn érkeztem, visszafele viszont már ugyanez egy igen kiadós emelkedônek látszott, inkább úgy döntöttem, a másik irányba folytatom az utamat, gondolván, innen már csak elôre-lefele visz az út. Hát nem. (Érdekes, autóból nem tûnt ilyen hepehupásnak a táj.)

  Az emelkedôknek is volt haszna, mert mikor már elég fáradt voltam, és úgy döntöttem, mivel még ki kell tartanom hazáig, inkább feltolom a bukkanó tetejéig a bringát, az út szélén erdei szamócákra lettem figyelmes. Hohohó, ez aztán a terülj, terülj asztalkám! Kész állófogadás. A szamócához, úgy tudtam, elég nagy szerencse kell, ehhez képest én ma jól belakmároztam belôle, az erdei út mellett is sokat találtam, és egy óra múlva, már a tó melletti erdôs-szántós tájon megpihenve is bôven találtam belôle egy tiszáson.

A tó melletti tájra még talán visszatérek majd a fénykézôgépemmel együtt (amit ma otthon hagytam, hiszen "csak" bogyótszedni indultam - még jó, hogy egy szelet csoki, biztos, ami biztos, volt a hátizsákomban). Fotóalbumbeli vidéken jártam. 

Vízivicc

Azt hiszem, a halaknak van humorérzékük. Hiába álddogáltam ma a folyóparton, kezdetben még csak halvány jele sem adódott annak, hogy halak élnének a vízben. 2 órát adtam nekik, hogy bebizonyítsák, mégiscsak itt vannak. Megtették. Némelyik pofátlanul az úszó mellett ugrált. A mindenedet. Arra gondoltam, bárcsak nem sok kicsi lenne a mai fogás, hogy ne kelljen annyi fejet levagdosnom, mert számomra az igazán a mélypontja a horgászatnak, hanem bár fognék egyetlen egyet, de az legyen akkora, hogy anyunak tátva maradjon a szája, mikor megmutatom a képet. Mivel a hal csak nem jött, az én idôm meg eltelt, elkezdtem kiszedni a horgot a vízbôl. Lévén hogy elôtte már egyszer sikerült feltekernem a fákra a damilt, inkább a vízben hagytam a horgot, úgy kezdtem felcsavarni a damilt a botra. Már egészen a partnál, a lábam elôtt, a pár centis vízben volt, mikor egy jókora halat látok megforulni körülötte. Egy akkorát, amirôl álmodni se mertem volna. Nyugodt, kimért tempóban körülúszta a horgot, majd bekapta. Hoppá, gyorsan megfogtam a botom damilos végét, mert esélyes volt, hogy ez a monstrum elviszi az egész cuccot. De nem, egy laza fejmozdulat, és már úszott is elfele. Csak éppen nem csak a giliszta hiányzott a damil végérôl, hanem a horog is, pár centi damillal. Szerintem most ott röhög az összes hal a mederben.

Visszaszámolás

Két hét múlva Paltamóba. Kezdem elhinni és komolyan venni a dolgot. Valószínűleg segített a tudatosulásában, hogy kezd körvonalazódni, mi is vár ott rám. Az igazgatólelkész betegszabadságon van, és július elejétől a helyettese elmegy nyári szabadságra - vagyis rám vár a feladat. Szóval, pár hétig egy kicsi (mármint finn viszonylatban kicsi), bő 3000 lelkes gyülekezet élén leszek, egy kb. 10 fős munkatársi csapat fejeként. Kíváncsian várom. Aki ismerősöm csak volt itt (pontosabban a község határában lévő népfőiskolán), nagyon pozitív emlékeket őriz, úgy tűnik, kedves emberek és szép környék vár rám. És pár millió szúnyog. Majd egy hónap múlva az áfonya is. Szóval, újra lesz mesélni valóm, messzi tájakról, messzi emberekről - akikről, szó mi szó, könnyebb egy nyílt blogon írni, mint az itthoni viszonyokról.

Anyák napi köszöntésem

Az elsősök anyák napi lázban égtek, elmesélték, mivel készülnek az édesanyáknak, mivel a nagymamáknak. Az egyik kisfiú rám nézett: boldog anyák napját neked is, Anikó néni! Mit lehet erre mondani? Persze, köszönöm. Elmondtam, nagyon jól esik a köszöntés, kedves tőle, de az az igazság, hogy én nem vagyok anyuka, nincs még gyerekem. Mire a válasz-kérdés: és unokád van?

A nap, amikor nem szeretnék zoknit húzni

Nem a kánikula tört be a tetőtéri lakásomba(n), csak majdnem egy ujjam. Fáradjon be a kedves olvasó most a fürdőszobámba! De nagyon vigyázzon a lábára! Azt ne kérdezze senki, miért áll a wc egy néhány centiméter magas betonlépcsőn, de hogy szebb és láthatatlanabb legyen ez a magaslat, a padlóval egyező csempével borították be valamikor régen. A régent abból sejtem, hogy a széle már letöredezett egy helyen. Kicsit ugyan éles az a csempe, na de nincsen nagyon útban, nem okozott még bajt. A szomszédja, az emelvény sarkát borító társa már kellemetlenebb alak. Mozog. Csúszkál. Időnként elhagyja a helyét. Ezt tette tegnap is. Úgyhogy a fürdőből kifelé indulva sikerült jól belerúgnom. Hogy a csempének vagy a betonnak a szélével való találkozást sínylette meg az ujjam, azt nem tudtam már felidézni, mikor már alábbhagyott a fájdalom és a vérzés is. Sok időm nem volt siránkozni, ha nem akartam (márpedig nem akartam) elkésni, indulnom kellett, a megskalpolt lábujj gyorsan kapott egy kis kötést. Mondjuk, azon elgondolkoztam, hogy szandálban megyek, de mivel már délután sikerült az ételosztáson jól átfáznom, inkább kiválasztottam a legnagyobb lábbelimet - a csizmámat. Hát, nem volt kellemes. Ma inkább nyugton maradok, és úgy döntöttem, elég, ha a jobb lábamon van zokni. Drukkolok, hogy visszanőjön a lifegő darabka, különben egy darabig mezítláb leszek.

Plántálás

Itt a fény! Hétfő reggel legalábbis itt volt már. Hosszú hetek (hónapok) után úgy keltem fel reggel, hogy végre sütött a nap, be az ablakon. Úgyhogy idejét éreztem a hetek óta tervezett műveletnek, a paradicsomültetésnek. Igen-igen, a sok éve tervezett ablakkertészkedést most nekiállok megvalósítani. Nem én fogom enni a termését, hiszen mire beérik, én Finnországban leszek, de akkor is. Szeretném látni, hogy ehető étel kezd nőni a kezem alatt, figyelhetem napról-napra, nő-e, fejlődik-e. Kedden aztán hazafelé menet vettem is ládába/cserépbe való paradicsommagot, földet, és megtöltöttem paradicsomreménnyel a régóta gyűjtögetett tojástartóimat, dobozaimat. Hát erre nem két szürke nap következett megint? Nem tudom, mi lesz ezekből a magokból így fény nélkül. Öltöztessem fel őket, és vigyem ki délután sétálni?

Jó fej kerestetik

Mármint nem úgy. Vagyis úgy is, de most legalább szó szerint. Amolyan "sűrű, viszkózus váladéktól" mentes, működő fülekkel, feszültségmentes arcüregekkel, láncdohányosétól különböző torokkal. Nem tudom, ki volt az a pihent agyú, aki (beteg)szabadságnak nevezte el a dögrováson levést, nékem ám egész más elképzeléseim vannak a szabadságról. Például nem passzol hozzá a szobafogság. Sem az ülve alvás (még ha a karácsonyra kapott szuper kényelmes babzsákfotelemben is történik). Viszont szívesen használnám végre a lassan egy hónapos varrógépemet, amivel (akivel?) még alig tudtam ismerkedni, és a varrástudásomnál sokkalta nagyobb terveim vannak hozzá, na de mihez kezd az ember lánya, mikor néhány barnyi túlnyomást érez a fejében? Gubbaszt, és várja, hogy elmúljon. Vagy a túlnyomás, vagy a feje, de valami történjen már. Közben, éppen csak az idő múlatásaképpen, köhög egy kicsit. Máma már nem hasad tovább?