2010. február 28., vasárnap

Hirtelen felindulásból elkövetett hifivásárlás

Az úgy történt, kérem szépen... hogy két héttel ezelőtt egy borongós reggelen a lakásombeli lámpák megkezdték már-már megszokottnak mondható villogásukat. Epilepsziás biztos nem vagyok, már rég rosszul lettem volna ettől; mondjuk, így sem töltött fel nagy örömmel a dolog, de a reggeli sietős készülődés közben nem húzom fel magam minden apróságon. Aztán abbamaradt a villogás - mert úgy leesett a leadott teljesítményük, hogy három gyertya nagyobb fényt adott volna a szobában, mint azok a nyamvadt izzók. Mint írtam, meglehetősen siettem, úgyhogy lekapcsoltam a villanyt, s sietős léptekkel távoztam otthonról. Este rutinosan kapcsoltam be a gépemet, a skype nem kapcsolódik. Hm. "Csak helyi kapcsolat." Segítség! Hol a netem? No, az bizony sehol, inter nyet, ahogy az oroszok mondják. A modem halott. Teljesen el vagyok vágva a világtól? Legalább a híreket meghallgatom. Meghallgatnám. A rádió se szólal meg. Nem is világít. Mint utólag megtudtam, örülhetek, legalább füstszaga nem volt - "csak" a tekercse égett le. Aki a miértre is kíváncsi: a földszinten összeégett egy dobozban a nulla kábel. (ennyit értettem a magyarázatból). Hogy a nyári eset után még meg tud lepni valami ebben a házban? Csak a (nem egészen) határtalan optimizmusom az oka. A födémet azóta visszaépítették, szilárd alapokon állok, miért történne itt bármi?
Zene azonban kell. Kell, mert... nem tudom megmondani, miért. Körülvesz, vidít vagy együtt szomorkodik velem, kifejezi, világgá kürtöli helyettem mindazt, amit én nem tudok. Azt nagyon sajnálom, hogy csak hallgatni tudom a zenét, s nem tudok egyetlen hangszert se úgy megszólaltatni, hogy kifejezzem magam vele. Sokáig elhittem magamról, hogy tényleg tehetségtelen vagyok, botfülű, s kár lenne engem zenére taníttatni vagy hangszert adni a kezembe. Hogy mégis megtanultam kottát olvasni, azért köszönet az unokatestvéreimnek, akik zeneiskolába járhattak, s otthon "különórát" adtak nekem. Mikor elköltöztem otthonról, rövid úton vettem magamnak egy furulyát, majd egy gitárt. Aztán egy népzenei találkozón beleszerettem a hatlyukú kettősfurulyába, s az hamarosan az asztalom állandó lakója lett. És egyszer, ha lesz rá lehetőségem, keresek egy zenetanárt, aki magamfajta túlkorosokat is vállal... Egyszer. Addig hallgatom, amit mások játszanak. Már amikor van min hallgatnom.
A rádióval is úgy jártam, hogy a hiányával tudatosult csak bennem, milyen sokat hallgatom. Főleg este hiányzott nagyon - most megtanulhattam, hogy anélkül is el lehet aludni. Tényleg, már nem félek annyira a sötétben, az utóbbi napokban már kevésbé hiányzott a macskaszemszerű kijelzőjének a világítása, s nem feküdtem már éberen figyelve minden apró neszre. Jó, első két éjszaka majdnem lámpát kapcsoltam, de végül győzött a fáradtság, elaludtam a gyanús zajokkal teli sötétben is. (Igaz, éjjelilámpa helyett egy jó pohár bort alkalmaztam.)
Ma pedig jó napom volt. S mivel ez az égen is látható volt, röpke 1,5 óra alatt hazasétáltam délután, keresztül a Herminamező kertesházak szegélyezte utcáin és a Városligeten. Két palacsinta eltüntetése után pedig telefont ragadtam, s megkérdeztem drága bácsikámat, segít-e a vásárlásban. Magam is meglepődtem, hogy az én mindent előre tervező megfontolt bácsikám a kért 5 perc gondolkodási idő helyett 2 perc múlva visszahívott, hogy 10 perc múlva tudnak felém indulni, találkozzunk az áruháznál. Az események, tehát, felpörögtek. S újra szól itthon a rádió!

2010. február 22., hétfő

Tavasz

Van egy fordulópont minden télen - amikor már nem a következő nagy havazást várom, hanem egyszer csak megérzem a tavaszt. Az illatát, a hangját, a hangulatát. Meglepő módon idén már január közepén rám tört ez az érzés, mikor az első énekesmadarat meghallottam az ablak alatt - a sok szép hó még visszaszorította akkor a tavaszhangulatot. De tegnap... Kiléptem az ajtómon, s szikrázó napsütés fogadott, igazi tavaszi langyos szellő csapott az arcomba, még az illatát is érezni véltem (amit a belvárosi ház kövezett udvarán, azt hiszem, igazán csak vélni lehet). Az érkezőfélben levő tavasz biztos jele azonban az egyetem kertjében fogadott ma. A járdák mentén, ahol csütörtökön még halmokban állt a hó, kidugták fejüket a nárciszok, 1-2 centinyire előbújtak - ők már tudnak valamit! Lehet kint akármilyen szürkeség, már egészen biztos: jön a tavasz! Tehát: elő a kirándulócipővel, fényképezőgéppel, biciklivel (a lista tetszés szerint bővíthető). És tavasszal jön egy szállóvendégem is - remélem, figyeli az időjárás-jelentéseket :)

2010. február 18., csütörtök

Frissen sült. Illatos. Ruganyos. Aszaltparadicsomos.
Fentről jön minden öröm, száll egyre lejjebb, betölt, átmozgat. Először a szemed csillan, majd mozdul a lábad, dobbanással földet ér. S visszapattan az öröm, száll egyre feljebb, emeli a kezed, s nyomában a lelked - így száll vissza a magasba. Ahogy a hóban topogó lábak, az öröm sem tűnik el nyomtalanul, lenyomata itt marad köztünk, hogy magként pihenjen, csirázzon, s alkalomadtán szárba szökkenjen.

2010. február 14., vasárnap

Újraélesztés


Több szünet után újraélesztem ezt a naplót. Az ok nagyon egyszerű: újra sok a jó dolog. S a jót nem azért kapja az ember, hogy megtartsa magának. Egy ideig elfér a lelkemben, de eljön a pillanat, amikor túlcsordul. Ismét eljött az a pillanat. Nem kellenek ehhez nagyon nagy dolgok, csak szép pillanatok, kedves emberek, képek, hangok, mozdulatok. Ez a hétvége bővelkedett mindebben.
Vígan legyünk - hirdette a népzenei találkozó plakátja, s mi szófogadónak bizonyultunk - igen vígan voltunk. Farsang farkán gyűltünk össze Szárszón, s nem hagytuk a drága idő egyetlen percét se kárba veszni. Mondjuk, erről a szervezők is gondoskodtak, igen feszes programot állítottak össze nekünk, szinte lopni kellett az időt, hogy kiszökhessünk két daltanulás, koncert közben korcsolyázni is egy kicsit. Jelentem: sikerült. Már szombaton tettünk egy próbát, de a korona a ma ebéd előtti rögtönzött korcsolyatanfolyam és -bemutató volt. A keringő még laza, no de az ír stepp :) Persze, szigorúan levezetésképpen - nehogy valakinek izomláza maradjon a tegnapi csűrdöngölés után. Vagy az már mai volt? Ki emlékszik rá. (Ebben lehet, hogy a tállyai bornak is van némi szerepe...) Tényleg: borok. Mint tudjátok, nem tartozom a nagy fogyasztók közé (sőt), de ami jó, az jó. Ebben a két napban megdupláztam az éves fogyasztásomat. És a bizonyíték, hogy a borok tényleg kiválók voltak: legnagyobb meglepetésemre még csak rosszul se lettem tőlük. A péntek esti borkóstoló sorozata után (az teljesség kedvéért: Irsai Olivér, chardonnay, rosé, aszú /kötcsei!/ és kékfrankos. Mondjuk, ebben az utolsóban nem vagyok biztos. De vörös volt.) már csak ráadás volt a szombat éjjel előkerülő tokaji aszús kancsó. De micsoda ráadás! A színe és sűrűsége is sokat ígérő volt, az illata csodás, az ízével pedig nem fokozom az irigységeteket. Ha már a gasztronómia felé tévedtem, nem szabad kihagynom Gyuri szakács dicséretét - ölég jól tartott minket. A "normál" menü se volt kutya, de fontolgatom, hogy alkalmanként vega leszek - a fokhagymás-tejfölös-sajtos sütőtökkölteménye igen erős érv... Szerencsére mindig van repetának való - így a magamfajta is részesülhetett ebben a finomságban. Megkaptuk a receptjét :) A másik csúcspont a rumos, tejszínes aszaltszilvaleves volt. Lehet, hogy ez a sok finomság az oka, hogy alig csúszott velünk a popsí? (Tájékozatlanabbak kedvéért: szemeteszsák, ezúttal törülköző-béléssel.) A helyiek kikérdezése után a falu magasabban fekvő utcái felé vettük az irányt, hogy búcsúzásképpen csúszkáljunk egyet, de már-már feladni készültünk, mert a fránya utcák, hiába voltak havasak-jegesek, hiába lejtettek, de valahogy mégse akartak csúszni. Végül aztán találtunk egy havas ösvényt, ami néhány bemelegítő, pályaépítő csúszás után elfogadható élményt nyújtott. (Persze, nem hasonlítható a tavalyi normafai fenomenális szánkózásokhoz, de ebéd után, tele hassal talán jobb is volt ez így.) És: én voltam ma a liturgus. Életemben először. Mondjuk, meglepetésként ért, mikor reggel megtudtam, de soha rosszabb meglepetést. Az előbbi örömök ecsetelése után nem fejtem ki, ez milyen élmény volt, legyen elég annyi: jó. Na jó: nagyon jó.