Piac

Azt hiszem, Nyíregyháza legklasszabb helyén jártam ma, mégpedig a Búza téri piacon. Nem tudom, mióta, de igen rég óta szeretem a piacokat, azokat az igaziakat, ahol nem kereskedők, hanem a termelők árulják a termékeiket. Külföldön is ezeket keresem, kb. egy éve posztoltam a helsinki heringnapokról, ott is az fogott meg, hogy a halászok beálltak a hajóikkal a belvárosi kikötőbe, s annak a hátából árultak. Szóval, Búza tér. Igazi meglepetés volt ez a budapesti piacok után, amiken már csak elvétve találni "árusokat" (igen meglepődtem pár éve a Lehelen, mikor egy elkapott beszélgetésből megtudtam, hogy vagy 3-4 stand ugyanahhoz a tulajhoz tartozik, és szépen játszik az árakkal, mit ad az egyiknél olcsóbban, mit a másiknál - de az áru mindnél ugyanaz volt). A nem a nagybaniról, hanem a földről hozott zöldség eredménye, hogy nem krumplit és paradicsomot, paprikát lehet kapni, hanem krumplikat, paradicsomokat, paprikákat stb. Mégiscsak léteznek még különféle fajták, csak a pesti piacig nem nagyon jutnak el. És találtam szilvalekvárt is, amiért mentem. És nem csak lekvárt kaptam, hanem a nénitől hozzá süteményreceptet is.

Ördögi kör --> Kör, ördögi

Állítom, sokkal könnyebb volt Helsinkiben útbaigazítást kérni az utcán, ott rögtön hallották, hogy nem vagyok helybéli, s használható útmutatásokat kaptam. Ma egy egyszerű feladatot akartam abszolválni, nevezetesen pénzt felvenni egy automatából. Kinéztem a netről, hogy hol van egy megfelelő és az utamba nagyjából passzoló automata, majd biciklire pattanva elindultam feléje. Már a közelében járhattam, mikor is a hiányzó utca- és házszámtáblák megnehezítették a dolgomat, igénybe vettem hát először egy eladó, majd néhány járókelő segítségét. Az első beszélgetés vázlata: - Meg tudja mondani, merre van a Rákóczi út 1.?  - Az az OTP épülete. (Tök jó, azt keresem. Mint az értelmezőszótárban - Ördögi kör --> lásd Kör, ördögi --> lásd Ördögi kör.) Eszembe jutott A.-val való múlt heti beszélgetésünk, aki nemrég még hasonló cipőben járt. Őt egyszer úgy igazították útba, hogy hát a régi (!) bizományi mellett forduljon be. No, városnézésnek jó volt a keresgélés, örülök, hogy nem időre mentem valahova. Mire a járókelők útmutatásainak (nehezítésével) találtam egy automatát, a fél belvárost körbekerekeztem, legalább megismerkedtem a környékkel. És kikötöttem egy másik automatánál. Még most se tudom, hol lett volna a Rákóczi út 1.

Újabb szín a rongyszőnyegbe

Megfordult a fejemben, hogy címet változtatok (Feljegyzések az egérlyukból), de egyrészt nem lopom olyan könyvnek a címét, amit nem is olvastam (nagyon ciki?), másrészt örülnének az egerek, ha ilyen komfortos lakuk lenne, szóval, elvetettem az ötletet. Egy évvel ezelőtt kissé megijedtem, mikor beléptem a Konviktiben a szobám ajtaján, hogy akkora helyen kell leélnem a következő évemet, na de hamar megszoktam, meg hát ha nagyon bezártnak éreztem magam, kivonultam a konyhába a nagy asztalhoz. Ez az élmény idéződött fel bennem múlt vasárnap, mikor nyíregyházi lakom ajtaján léptem be - ez a szoba ugyanis még a konviktibelinél is kisebb. Tény, tartozik hozzá egy pici előszoba és egy fürdő is, de hát akkor is. A szoba egyik fala kb. 20 centivel hosszabb, mint az ágyam, és az ágytól a másik falig kb. 3 lépés az út. Nem egy táncterem, de tekintve, hogy ittlétem második estéjén máris kificamodott a bokám, táncolni úgyse tudok egy darabig. Optimista megközelítésben: ha nagyobb lenne a szoba, még nehezebb lett volna a wc-ig elsántikálni, mikor még ráállni is alig tudtam. Világosnak viszont világos, délelőtt besüt a nap (mondjuk, ebből sokat nem fogok látni), de délután se kellett ma lámpát kapcsolni. Lehet, hogy itt megpróbálok majd valami növényt is életben tartani - a lakásomban ez többszöri próbálkozásra se sikerült, mindegyik elpusztult fényhiányban. (Én minden bizonnyal azért maradtam meg, mert van lábam, és ki tudtam jönni töltekezni.) Emlékszem, két éve még a snidling is elsápadt, majd elpusztult, pedig a lakás legvilágosabb pontjára tettem. 

Az ablakom az általános iskola sportudvarára nyílik, szóval az biztosítva van, hogy ne aludjak el reggel - a kölkök képesek már a tanítás kezdete előtt megérkezni, és, elképesztő, de jókedvűen játszanak. Hogy mik vannak! Vannak még elalvásgátló berendezések. A kollégiumot középiskolások lakják, és a tájékoztatásukra, ó egek, hangosbemondót használnak. Pechemre ezen a hétvégén néhányan, iskolai program miatt, bennmaradtak, így szombat reggel  a "most pedig kialszom magam" tervemet a nevelőtanár hangja semmisítette meg hajnalok hajnalán. A szobámban nincs hangszóró, de nyitva hagytam az ablakomat, azon keresztül is elég hatásos volt a dolog. Sebaj, jön az ősz, nem sokáig alszom nyitott ablak mellett. A másik elalvásgátló szerkezet a közeli templom tornya. Melyből óraütés és harangjáték zeng minden órában. Első nap éjfélkor azt hittem, a hét végére kialvatlanságban fogok elpusztulni. Az a drága szerkezet minden egyes órában harangjátékot játszik, majd elüti az adott órát - ez éjfélkor felér egy kisebb koncerttel. Na, ez nem lopta be magát a szívembe. Kezdek hozzászokni, de még háborgok.

Ma reggel vettem végre egy biciklit. Ahhoz képest, milyen olcsó volt, egész tűrhetőnek tűnik, ha kihúzza jövő nyárig, akkor már jó üzlet volt. Kisebb a kereke, mint a saját (hahaha, most már ez is saját) bringámnak, ez egy "normál" női bicikli, de legalább a sport is biztosított. Nagyon jó szolgálatot tett már ma, nem kellett a még nem igazán tökéletesen működő bokámmal elsántikálnom az állomásig, hanem két keréken gurulhattam (tekerni határozottan könnyebben tudok, mint lépni, valahogy másképp terheli a bokámat). Azért Sóstóra még nem biciklivel mentem, gondoltam, ha valami baja van, az ne a várostól hat kilométerre derüljön ki, nem szeretnék onnan visszasétálni vele.

Sóstón a múzeumfaluban Kóstolja meg Magyarországot! fesztivál volt, a skanzen házainak udvarán sütöttek-főztek az ország különböző részeiből érkezett csapatok. Úgy működött, mint a borfesztivál, kóstolójegyeket lehetett venni, az árak 1-3 jegy között ingadoztak. Egy igen jó birkapörköltet ettem, lepcsánkát, kapros sült keszeget és egy vajdasági elfelejtettemmit (olajban kisütött krumplis kelttészta, benne tarja). És kóstoltam, majd vettem mennyei szilvalekvárt, olyat, ami cukor nélkül van eltéve, s annyira sűrű, hogy vájni kell. Nagyon finom. Na meg szőlőt is vettem, igazán ritkán van gyümölcsehetnékem, de itt annyira jól tartanak, olyan sokat ettem a héten, hogy kivételesen vágytam már valami zöldségre-gyümölcsre.

Messzi tájak emberei

Iskolalátogatáson jártam ma Espooban. Igazi sokkultúrájú város, a gyerekek bő 15%-a nem finn származású, gondolom, ez a háttér a következő jelenethez.

A harmadikosok a missziói parancsot tanulták hittanórán, lemásolták szépen a füzetükbe, és kiszíneztek egy világtérképet, aminek kapcsán megmutatta a tanítónő, honnan indult a kereszténység. Mire az egyik kisfiú: ha ott éltek, akkor miért finnül beszéltek?

Egy másodikos kislány pedig elém állt a nagy kérdésével: akkor az úgy van, hogy amikor itt nappal van, akkor Magyarországon éjszaka, és amikor ott éjszaka, akkor van itt nappal? Na, ennyire azért nem jöttem messziről ;)

Elnöki palota

Két év alatt most másodszor megnyitották a helsinki Elnöki palotát a nagyközönség előtt. Eredetileg a Design múzeum 60 éves a Marimekko kiállításának bemutatására akartam ma délután menni, de az előbbi hírre bukkantam a Hessariban a reggeli (?) teámat szürcsölgetve, és hamar döntöttem - a kiállítás május végéig tart, a Presidentinlinnába viszont nem lehet amúgy bemenni. Sejtettem, hogy nem leszek egyedül, de ekkora sorra nem számítottam:

Sor az Elnöki palotához nagyobb térképen való megjelenítése
Végül is pár perc híján 3 óra sorban állással jutottam be, volt olvasnivalóm, a piac melletti szakaszon elmentem meleg kávéért is, ki lehetett bírni, bár az utolsó órában már nagyon fázott a lábam. Na de két óra után, 1 sarokra a céltól, már csak nem adom fel! Addigra már a mögöttem álló két néni is elunhatta magát, meg fúrta az oldalukat a kíváncsiság, miféle egzotikus nyelvű magazint olvasok, szóba elegyedtek hát velem. Hozzá kell tennem, a két hölgy valószínűleg két Perussuomalainen asszonyság volt (ők az itteni szélsőjobb), legalábbis azon kevesek közé tartoztak, akik e párt aktivistájától (az egyetlentől, aki kampányolt a soron végigmenve) kedvesen elfogadták a szóróanyagot. Azzal nyitottak, tehát, milyen nyelven olvasok, sehogy sem tudnak rájönni. Miután elárultam, hogy magyarul, mosolyogva, de nekem szegezték a kérdést, és aztán miért döntöttem úgy, hogy éppen Finnországba költözöm. Elhallgattattam magamban a kisördögöt, és megmondtam, hogy nem kell aggódjanak, nem költöztem ide, csak egy évig tanulok itt, na, erre megenyhültek, s rögtön csevegésbe kezdtek, így el is telt az utolsó háromnegyed óra. (Saját történelmükben éppen annyira voltak tájékozottak, mint a mi jobboldalunk, fogalmuk sem volt róla, hogy két éve milyen apropóból nyitották meg a palotát, majd hiába mondtam, hogy a 90. évfordulóra, nem tudták, hogy a köztársasági hivatal létrejöttének az évfordulója volt ez. Az egészből csak az rémlett nekik, hogy valami németet hívtak meg előtte királynak, de az nem tartott sokáig...) Épp ideje volt beérni, már nagyon toporogtam, jó volt melegbe jutni. Háromnegyed óra alatt értem bent körbe, a sapkámat levettem, de jobb is volt, hogy a kabátot nem kellett és nem lehetett letenni, így éppen egy ici-picit felengedtem, mire kiértem. Ekkor jött a dilemma - hallgassak a józan eszemre, és menjek haza melegedni, vagy használjam ki a szép (!) ködös időt, és engedjek a fényképezőgépem vonzásának. Végül is az eszemre hallgattam, a köhögésem még mindig eléggé csúnya, nem lehet minden fotótémának utána menni. Na jó, ici-pici kerülővel jöttem haza, de ennyi már nem osztott, nem szorzott a három órás sorban állás után. Forró kakaó és mikrós (=gyors és forró) kaja, valamint a szombati korai szauna után most már úgy érzem, felolvadt a lábcsontjaim közepe is. A palota nagyon szép és különleges volt, előszedtek (az amúgy is a falakon lógókon kívül) még néhány festményt a gyűjteményből, és legnagyobb meglepetésemre a biztonsági őrök felkészültek voltak, és készségesen válaszoltak a látogatók kérdéseire (közben jöttem rá, hogy persze, minden év december 6-án az összes finn a tévéképernyőn bámulja az elnöki fogadást, nekik ismerősek ezek a termek). Sose hittem volna, hogy hajlandó vagyok bármiért három órát sorban állni. Valószínűleg ha tudom előre, hogy ez ennyi lesz, nem indulok el, a makacsságom tartott csak ott, meg mert sajnáltam volna a már ott töltött időt - de nem bántam meg. Ilyen alkalom nagyon ritkán adódik, örülök, hogy pont itt voltam, pont észre vettem a hírt, pont stb., stb.

Feketén-fehéren

Tallinni panoráma

Első panoráma-próbálkozásom, nem tökéletes, de az én gépemen egész jó. Sajnos, a blog lebutítja az amúgy hatalmas képfájlt, szomorúan elmosódott, de talán így is átjön belőle valami. Szerencsések majd megnézhetik a gépemen ;)

Tartu-Tallinn 4.

Befejező részéhez érkezik ez a beszámolósorozat, ha tényleg tavasz lesz, majd még jelentkezik az Észtország-rovat. Tartuból még a csigaházra hívnám fel a figyelmet, nem is azért, mert különösebben szép, de mindenképpen érdekes. Állítólag belül sincs egy egyenes fala... Viszont méreg drága a bérleti díja, szóval, bár évek óta készen van, még mindig nincs teljesen kiadva.

Tallin egész más jellegű város, ott még nagyobb a kontraszt a történelmi városrész és a "többi" között. 9 éve nagy rácsodálkozás volt megérkezni Tallinn óvárosába, az marad meg bennem, hogy gyönyörű, tiszta, fel van újítva. Most is szép volt, már kevésbé tiszta, és a felújítottsága is kopott pár évet. Ezzel együtt nagyon ajánlom mindenkinek, akár csak pár órára is - a kikötő egész közel van az óvároshoz, érdemes Helsinkiből áthajózni. Arra fel kell készülni, hogy a "mindig fúj a szél" alaptörtvény ott is érvényesül, sőt még erősebben is. Ez a kép jellemzi talán legjobban a belvárost - Tallinn tornyai. Az óvárosi városháza (tetején az öreg Toomas-szal), háttérben a banknegyed toronyházaival. A felsőváros egyik kilátójából próbáltam egy panorámasorozatot készíteni, ott vannak a képek az albumban, ráérő időmben (???) majd megpróbálom őket egybe illeszteni. De szépek külön-külön is, mindegyiken az óváros behavazott háztetői és tornyai láthatók, ha nem akart volna levinni a szél a kilátóteraszról, képeskönyvbe képzelhettem volna magam.
A két világ (a szép óváros és a még mindig lerobbant "többi") között áll a szabadság emlékműve. Hát... szép dolog a szabadság, megérdemelt volna talán valami szebb emlékművet is, de hát ízlések és pofonok. (Nem látszik a képen, leírom hát: ez egy nagy beton oszlop, amit üveg vagy átlátszó plasztik téglák borítanak.) A nagy szél egyetlen előnyét itt élveztem - a szorgalmasan lengedező zászlók nélkül nem is lett volna érdemes ezt lefényképezni.

És akkor jöjjön a fekete leves. Azt írtam az elején, otthon érezheti magát egy magyar, miért is. Már a Helsinkiből érkező hajó tallinni ajtajánál feliratok, piktogramok tájékoztatják az ebből a szempontból teljesen naiv és tapasztalatlan finneket a zsebtolvajokra, és a Budapesten edződött jót szórakozhat rajta, hogyan próbálják elmagyarázni, mire kell vigyázni (tömeg, hárman leszólítanak - egy megpróbál lekötni, meglöknek stb., stb.). Aztán a belvárosban táblák, hogy fogd a táskádat, nehogy elszaladjanak vele... De nem ez zavart a leginkább. Ahol szegénység van, és ahova kelet-európából könnyű eljutni, ott ez a fajta bűnözés jelen van. Az sokkal inkább sokkolt (erre mondtam, hogy kisebb kultúrsokk volt), hogy arra számítottam, ugyanavval a "skandináv" mentalitással fogok találkozni, mint Finnországban. Ehelyett már rögtön a kikötőből induló busz sofőrjével meggyűlt a bajom (mondhatom egyszerűen, bunkó volt), de ugyanezt tapasztaltam a jegyvásárlásoknál is, a tallinni szálló recepcióján stb.- nem akarnak segíteni. Ők tesznek szívességet, hogy hajlandók kiszolgálni. Tulajdonképpen semmi tragédia, nem rosszabb a helyzet, mint Magyarországon, ha nem számítok valami egész másra, talán fel se tűnik, csak ahogy szeptemberben rácsodálkoztam Helsinkiben, hogy mennyire segítőkészek az emberek, hogy az ügyfél/vevő stb. mennyire fontos (és ez nem megalázkodás vagy térden csúszás, nem kínos szolgai hozzáállás, inkább a tisztelet és a másik fontosságának kifejezése), úgy csodálkoztam rá csalódva, hogy Észtország mégse olyan tökéletes, mint azt a budapesti elbeszélések alapján én képzeltem. De ez vissza ne tartson senkit (engem se fog) - Magyarországról érkezve semmi se fog feltűnni.

Tartu-Tallinn 3.

Sokat sétáltam és sétáltunk Tartuban, az igen sűrűn változó évszakokban. Egyik pillanatban hét ágra sütött a nap, ragyogó kék ég, a következőben pedig hóvihar. Kész szerencse, hogy ilyenkor be lehet menekülni a cukrászdába, igazi, rendes kávéra (kapucsínóra, kakaóra). Mi mindent láttam? Például egy motort, amit, gondolom, majd csak a jövő hónapban használ a gazdája. Szép cégéreket és vízköpőket, hóborította, csúszós utcákat (a hóeltakarításhoz úgy állnak hozzá, mint a finnek - nem kell azt túlzásba vinni. Csak itt még kavicsot se szórtak a tetejére.) Hó borította azt a híres-nevezetes hidat is, melynek ívén minden tartui egyetemistának át kell egyszer sétálnia. Nos, nem vagyok tartui egyetemista, és remélem, ők is jobb időben próbálkoznak az attrakcióval (különben is, nem muszáj kipróbálni, mire jó az E111-es kártya). Inkább néhány múzeumot vettem célba. 1,5 nap nem túl sok idő, így kompromisszumot kötöttem magammal, mit nézek meg. Az egyik a Sörmúzeum lett volna. Úgy jártam, hogy azt ugyan írta a városi információs füzet, hogy 10, 12 és 2 órakor indul vezetés a sörgyári múzeumban, de azt nem tették hozzá, hogy CSAK vezetéssel látogatható. Nekem 3/4 11-re sikerült odakeverednem, s mivel kb. fél óra sétára van a városközponttól, 2-re meg már megbeszéltük Tündével a találkozót, ezt kihúztam a listáról. Enyhe bosszankodással tettem, mert már annyit kavarogtam miatta, hogy igazán megérdemeltem volna a bejutást. Történt ugyanis, hogy mind az infós füzet, mind az útikönyv a talán hivatalos címét adja meg a gyárnak (van is valami lerakatuk ott), ám a bejárat a párhuzamos, fentebbi utcáról nyíló szolgalmi úton/parkolón keresztül közelíthető meg, ami azért egy jó kerülő. Persze, csak miután akadt valaki, aki elmagyarázza, hogy fel kell menni a másik utcára. Aztán a másik utcán sétáltam kicsit fel-alá, végül a biciklibolt eladófiúja készségesen rajzolt nekem egy térképvázlatot, hogy hol az a bejárat. (Na, ez a fiú volt az egyetlen kedves és segíteni akaró bennszülött abban a négy napban.) Álljon itt tehát a Sörgyár megközelíthetősége, amely NEM a Tähtvere utcából van. A Jaakobin kell kifelé menni a városból, a gyár tornya messziről látszik. Nem sokkal előtte van egy teniszpálya, na a mellett (még előtte) kell jobbra befordulni, és ott egy parkoló túloldalán már látszik a gyár sorompója. Irány, tehát, a Játékmúzeum, 11-kor már az is nyit. Nagyon szép kiállítása van, és a gyerekek is sok mindent kipróbálhatnak, külön játszószoba is van nekik. Engem leginkább a kötött-szövött ruhákba öltöztetett babák fogtak meg, no meg a rokonnépeket bemutató tárló, amint ez a fényképeken is látszik. A kötött állatok zseniálisak, nem kizárt, hogy ebből a vizitből Zsombor fog profitálni. Ennek a képnek a jobb sarkában látszik (?) egy dominó pár darabja is, na, egy ilyennek boldog tulajdonosa lettem (díszítőmotívumok adják a "számait"). A másik kihagyhatatlan múzeum a Nemzeti Múzeum, ami tulajdonképpen néprajzi múzeum, rengeteg szövött övvel, kötött kesztyűvel, faragott mángorlókkal és söröskorsókkal (l. a képet. Eszembe jutottak az "anyukám, csak egy korsó sörre ugrom át a kocsmába" kezdetű mondatok...). A rengeteg mintát nem csak a tárolókban lehet nézni, elég jó kínálata van a múzeumi boltnak, mind kötéshez, mind hímzéshez lehet mintákat tartalmazó füzeteket/albumokat venni. Igen, még megvenni is - ez is nagy élmény Finnország után - a múzeumi belépő szinte ingyen van, a könyv megfizethető, rögtön megértettem e pár nap alatt, miért járnak át a finnek (mert akkor még a szolgáltatások és az alkohol áráról nem is írtam).

Tartu-Tallinn 2.

Tartu városa igazán felüdülést nyújt a helsinkiből érkező szemének. A finn városok, Helsinki is, elég későn épültek ki, úgyhogy a jugendstíl (szecesszió) és a funkcionalizmus határozza meg a városképet, ezek után Tartunak, az egykori hanza-, majd egyetemi városnak a régi épületei nagy örömet okoznak a közép-európai városképekhez szokott vándornak. Régi házak, cégérek, zegzugos utcák, jól esik csak úgy kóborolni is. Az egyetem épülete meglepetést okozott, sok-sok fényképen láttam már, mindig úgy képzeltem, hogy egy nagy tér terül el előtte, ez az épület olyan monumentális. És nem. Egy szűk kis utca egyik oldalán áll, szemből le se lehet normális objektívvel fényképezni.

Március 26. előestéjén érkeztem a városba, estére sok száz (vagy inkább ezer) mécses borította a Városháza teret - 1949-ben ezen az éjszakán deportáltak (újabb) 20.000 embert Szibériába, erre emlékeztek szép csöndesen.

A városban mindenfelé e két zászlót, az államét és a városét látni egymás mellett, talán a lengyel-magyar barátságot ki lehet bővíteni az észttel. A két zászló hasonlósága nem a véletlen műve, mindketten Báthoritól kapták (Tartué a korábbi) lengyel királysága idején - az ő emléktáblája is ott lapul a fényképalbumomban. Kristjan Jaak Peterson szobra társaságában, aki amolyan Petőfi és Aleksis Kivi közt álló költő, jó korán meghalt, de előtte még megálmodta az észt irodalmi nyelvet. Egy másik szobor Baeré, aki itt tanult, aztán pedig felfedezte a petesejtet (és ezzel megalapozta az embriológiát), na meg (ő is) pénzelte Reguly Antal kutatóútját. Egy tábla pedig Wilhelm Ostwald, az egyetlen észt Nobel-díjas emlékét őrzi (hát az észtsége, azt hiszem, hibádzik, de tény, hogy a tartui egyetem tanára volt).

Tartu-Tallinn 1.

Délnek vettem az irányt. Helsinki, ugye, tudjuk, az már nyugat, nos, Észtország... Fogalmazzunk úgy, ott otthon érezheti magát egy magyar (de erről inkább csak a végén).
Péntek hajnalban kipattantam (na jó, kikecmeregtem) az ágyamból, és miután valamennyire felébredtem a csípős reggeli fagyban (-6 fok, kb.), felültem egy nagy kompra, hogy végre Észtországba jussak. Halasztgattam ezt a kirándulást, eredetileg akkor akartam menni, mikor legalább odaát már tavasz van, de ráfáztam (szó szerint is), a déli szomszédnál még pocsékabb idő fogadott. Sebaj. Ilyen aprósággal nem lehet elvenni a kedvemet. A hajó valamivel kisebb, mint amivel Stockholmba mentünk, de ez is 7 emeletes volt belül, plussz a fedélzetek, ismét csak csodáltam, ahogy ellavíroztak vele a kikötőben. Helsinkiben még csak-csak értettem a dolgot, de a tallinni kikötőben olyan kicsi helyen fordultunk meg, hogy a hajónak gyakorlatilag nem is volt helye mozogni, álltában fordult a tengelye körül (hihihi, függőleges tengely körül). Az odautat jobbára átszunyókáltam (igyekeztem pótolni valamit az éjszakaihoz), a végére tértem magamhoz, az utolsó szakaszt kellemesen átbeszélgettük a szemközti székre telepedett útitársammal. Mint pár rövid mondat után kiderült, neki se anyanyelve a finn, így előbb-utóbb átváltott angolra. Egy amerikai pasas volt, aki a finn feleségével 15 évet töltött a finn egyház misszióiban keleten (Indiában, Kínában, Japánban). Nagyon érdekes dolgokat mesélt, mindketten tanárok/tanítók, vidéken tanítottak nőket olvasni, (legalábbis Indiában), akik gyerekkoruk óta dolgoztak a férjükre, iskolába nem járhattak, és az analfabetizmus, ugye, még kiszolgáltatottabbá tesz valakit, mint amennyire úgyis az a helyzete miatt (mármint hogy pechére lánynak született).
Már a tengeren kezdett rossz idő lenni, késett is a komp fél órát, mikor ezt bemondták, sejtettem, hogy nem feltétlen érem el a kiszemelt tartui buszt, legalábbis ha gyalog megyek a buszpályaudvarra, biztos nem; megérdeklődtem hát az információnál, hogy lehet tömegközlekedéssel odajutni (útitársam felajánlotta, hogy ő autóval van, elvihetne, de úgy se érnénk oda hamarabb, mert nem ismeri a várost, és a keresgéléssel éppen úgy lekésném a buszt). Nos, mire partot értünk, megérkezett az első hóvihar is, így hát eldőlt, hogy semmiképp se sétálok. A busz, khmm, elég lazán értelmezte a menetrendet, a sofőr végignézte néhány 10 méter távolságból a fülkéje melegéből, ahogy széttépi a népet a szél a megállóban, majd a menetrend szerinti indulási időben beállt végre nagy kegyesen a megállóba, mondanom se kell, mire a tömeg, egyenként jegyet véve, feljutott a buszra, már jó pár perccel utána voltunk a menetrendszerinti indulási időnek. Beláttam, kár számolnom a perceket, Tartuba csak a következő busszal fogok menni. Közben felcsillant bennem a remény, hogyha itt így állnak hozzá a menetrendhez, akkor még az a busz is késhet, van esélyem - és valóban, késett is, de sajnos, nem eleget, már csak a sarkon láttam kifordulni. Sebaj, így vehettem egy szendvicset és egy húsos pirogféleséget (na, ez hiba volt, amilyen szép volt, olyan rossz). A távolsági buszok nagyon jók, kb. fél óránként van járat Tallinn és Tartu között (ezzel együtt péntek délután teljesen tele voltak - állítólag a tartui fiatalok Tallinnba mennek egyetemre, a tallinniak meg Tartuba, jobb a függetlenség, ugye). A 2,5 órás út alatt (ami elég jó idő, majdnem 200 km a táv) folytattam a szunyálást, amikor felébredtem, rendre három dolgot láttam: az út melletti örökzöld bokorkerítést, átjátszótornyokat és romos, kidőlt-bedőlt falú házakat. Elég szomorú látványt nyújtottak.
Tartuban egész más látvány fogadott, egy modern bevásárlóközpont oldalában van a buszpályaudvar (és mellette a hotel-hostel, ahol szobát foglaltam), és a belváros is szépen fel van újítva, a rossz időben is nagyon szép volt. Az információs táblákkal csínján bánnak, egész pontosan, ha jó irányba indulsz el, akkor közeledve a célhoz már megerősítik táblával is, hogy igen, tényleg arra kell menni, például, az egyetem felé. Csak az első lépést kell bátran megtenni, de ez simán ment, az útikönyv térképe jól használható volt, azt már előre "befényképeztem" a fejembe, így elboldogultam.

Helsinki-Stockholm

Szűk öt napig itt volt Anyu és Peti öcsém, és, ahogy már hónapokkal korábban elterveztük, átrándultunk Stockholmba is. Szombat este indultunk Helsinki Katajanokka nevű termináljáról, vasárnap délelőtt értünk Stockholmba, késő délután indultunk vissza, és hétfő délelőtt már Helsinkiben voltunk ismét. A hajó hatalmas volt (a kabin nem, de ennyi pénzért ezt nem rovom fel), 10 emelet magas (a képen a 9-10. szint látszik), magasabb, mint a parton bármelyik épület, és hosszabb, mint némelyik sziget, ami mellett elmentünk. 171 méter hosszú hajó! Van rajta szauna, bár, éttermek, kávézó és egy egész nagy bolt, persze, tax free. Ezért jönnek a finnek - olcsó alkohollelőhely. A hajó tetején lévő "napozó" most szelelő volt, igencsak be kellett bugyolálni magunkat, ha felmentünk gyönyörködni, de a látványért megérte az öltözködés. 10 emelet magasból el lehetett látni a szigetek felett, a nyílt tengeren pedig borzongatóan szép volt a jégtáblák sokasága, ha nincs is összefüggő jég, de a táblák szorosan fedik a vízfelszínt, a hajóút mentén pedig több rétegben torlódtak már egymásra. Bámulatos, hogy ezek a nagy monstrumok pontosan ugyanazon az útvonalon haladnak, a jégen kirajzolódott az "országút". Igen hangos hangja is van a jégnek, ahogy a hajó oldalának ütődik (ezért javasolták az irodában, hogy mégse a legeslegolcsóbb kabint vegyem, mert az az autók és a víz szintje alatt van, és állandó benne a dübörgés télen). Így végül az eggyel jobbat vettük, az 5. szinten volt a kabinunk. Pici, praktikus. alul egy ágy és egy kanapéból ággyá alakítható alkalmatosság volt, ha ki vannak nyitva, éppen el lehet köztük menni. Felettük pedig 1-1, a falról lehajtható ágy van, azon is fel lehet ülni, ha nem túl magas valaki. Az ajtón belépve egy mini előtér van, kabátakasztókkal, tükörrel, és onnan nyílik a mini fürdőszoba - zuhany, vécé, mosdó van benne, nem táncterem, de a funkciójának pont megfelel.

A naplemente sem volt csúnya:

Stockholm egy, a szárazföldbe benyúló csatorna (talán a földrajzosok nem így hívják) belsejében van, millió-millió sziget között lehet bejutni oda, maga a város is szigetekre épült. Néhol csak lestünk, hogy fér majd el a hajó a két sziget közti szűk helyen, de valahogy átpréselte magát. Egész komoly hajóforgalom volt, előttünk haladt egy másik, szembe is jött az "ellenhajónk", érdekes volt a három nagy hajó a kicsi szigetek között.
A városban csak pár óránk volt, mindent nem láthattunk. Végignéztük azonban a Városházát, pont indult egy csoportvezetés, mikor odaértünk. Ott álltunk a Kék teremben (ami csak a tervek szerint lett volna kék, de mikor meglátta az építész a vörös téglákat, annyira tetszettek neki, hogy nem festtette le), ahol a Nobel-díjakat átadják, és ahol Észak-Európa legnagyobb orgonája áll (függ?). Valahol azt olvastam, 10.000 sípja van, az nagyon soknak hangzik, de tény, hatalmas szerkezet. A furcsasága az, hogy a pultja lent van a földszinten, a sípok pedig fent, a mennyezetnél, 7 másodpercbe telik, míg a billentyű lenyomása után felér a jel, és megszólal a síp, ezért nem könnyű rajta játszani. Érdekes volt még a tanácsterem mennyezete is, viking-stílusú faszerkezet. Az épületben nincsenek radiátorok, mert azt túl modernnek találta az építész ehhez a stílushoz, helyette szellőzőcsatornákat tervezett, amiken keresztül a pincében melegített levegő eljut mindenhova (a fényképalbumban látszik az egyik sötét, amúgy vacak képen egy nagy lyuk, na, az egy ilyen fűtőlyuk).

Ebben az oszlopos teremben is fogadások szoktak lenni, ha jól értettem. Az egész terem szimbolikája a férfi-nő ellentétre-összetartozásra épül (itt büszkélkedett el az idegenvezető az ország vezetésében levő majdnem 50-50%-os nembeli arányokra). A terem ablakait egy-egy női és férfi alak díszíti, és ez az oszlopsor is a két nemet szimbolizálja. A férfi a hengeres oszlop, a sokszögű a nő - mert a nők ilyen sokoldalúak. Na, ez tetszett!

A következő nagy terem arany mozaikkal volt kirakva, 18 millió darabból áll!

Miután kicsodáltuk magunkat, elsétáltunk a parlament udvarán keresztül a királyi palotához is. Stockholmban sokkal jobb volt a hóhelyzet, mint Helsinkiben, melegebb helyen is van, és valamennyire még el is takarították a havat, nem sokat láttunk belőle sétánk alatt. Ám a királyi palota mellett hatalmas hóhegy fogadott minket, csodálkoztam is, hogy pont ide hordják össze a havat. Aztán beugrott, hogy a turistafüzetben olvastam, a következő héten lesz a palota körüli sífutó verseny - hát erre építették a pályát. Annyi havat halmoztak oda, hogy talán minden alattvaló adományozott bele a hátsókertjéből.





Ez a szobor a fotográfiai múzeum előtt áll, kb. 1,5-2 embernyi magas. Muszáj volt lefényképezni - szerintetek mit ábrázol? Öcsémmel pontosan ugyanarra gondoltunk, és akiket azóta kérdeztünk ,szintén. Próbáltam megkeresni a neten, nos, hm, az ott leírt szolidabban hangzott. Szabad a gazda :) Na jó, lehet privátban.

Szomorú szösszenet a suomibeli sztk-ról

Az egészségügyi rendszer lényege, hogy nem kell nekik sok orvos, mert mire hozzá kerülnél, addigra vagy meggyógyulsz, vagy feldobod a talpad. Ezért valószínűleg az orvosokat is a teológiai karon képzik, hiszen más dolguk nincs, mint feladni az utolsó kenetet. (Rendesebb helyeken ezt a betegek kenetének hívják, de úgy tűnik, itt csak a végstádiumban jár.)
Talán a locspocsos tavaszi időből fakad, hogy egészségügyi rovattal jelentkeznek a blogok (éppen Ilzer barátom is ebben posztolt, http://ilzer.freeblog.hu/archives/2011/03/04/5808142/), a nyavalyás vírusok igen vígan érzik magukat. Na, én nem. Talán minden naturalisztikus részlettel nem terhelem az olvasót, lényeg, hétfőn este már éreztem, nem stimmel valami a mellkasomban, keddre a hangom elhagyott, a mellkasomban egyre rosszabb érzés uralkodott, majd szerdára jól belázasodtam, és a néha-néha sikeres köhögésekkel elképesztő színű és állagú dolgok távoztak belőlem. Fáj a hátam is hozzá... Nem vicc. Otthon ilyenkor lemegy az ember az orvoshoz, kap antibiotikumot (ha bakteriális tüdőgyuszi, azért, ha vírusos, hát hogy ne legyen felülfertőződés). Meg hát amúgy is szeretek mindenből szövődményként arcüreggyulladást begyűjteni, nem kell kockáztatni. Na, tudtam, hogy Finnországban ez nem működik ilyen zökkenőmentesen, de a tapasztaltakon magam is meglepődtem. Péntek reggel elmentem a rendelőbe, mert 8 és 9 között lehet a nővérnél jelentkezni. Én a neten úgy olvastam, ha nagyon muszáj, személyesen, de persze, inkább telefonon. Sejtettem, hogy telefonon leráznak, hát odamentem. Nem vették jó néven, de beengedtek a nővérhez - ugyanis itt az orvoshoz nem lehet csak úgy bejutni. A nővér kérdez ki, vizsgál meg, rendel gyógyszert vagy vizsgálatot, aztán ha nagy a gáz, esetleg ad az orvoshoz időpontot (majd valamikorra). Nővér, miután telefonon részletesen kioktatott valakit, hogy kezelje az arcüreggyulladását, behívott, kikérdezett, és haza küldött, hogy inhaláljak, öblögessem az orrom és igyak sokat. Nagyszerű. Csupa új infó. Ja, még elmagyarázta, hogy EU-s állampolgárként melyik kórházba mehetek a hétvégén, ha rosszabbul leszek. (Pedig egy nappal több lázat hazudtam neki, mert azt tudtam, szóba se állnak az emberrel, ha nem lázas legalább három napja.) Márta, aki eljött velem szükség esetére tolmácsnak, megkérdezte, nem kellene-e legalább meghallgatni a mellkasomat, mire: Még mit nem, arra semmi szükség. De laborra azért elküld, ha valami nagyobb baj van, azon látszani fog. Hát ez a döbbenet. Inkább kifizetik a vérvétel költségeit, minthogy a sztetoszkóppal meghallgassanak. A labor díja olcsóbb, mint az orvos órabére??? Mondta, hogy most 9 óra, 11-re meglesznek az eredmények, telefonál majd. Két óra múlva: tényleg rosszak bizonyos értékeim, konzultált egy orvossal, végül is nem kell sürgős beavatkozás, ha hétfőig rosszabbodik, vagyis még lázas leszek vagy nagyon köhögök, reggel telefonáljak, és mivel diák vagyok, gyorsabban sorra kerülök (vagyis lehet, hogy még aznap orvos kezébe kerülhetek).
Gondolom, az esetek nagy részében beválhat nekik ez a "gyógyulj meg magadtól" módszer, mert még vannak finnek. Tény, hogy egyre nagyobb részül magánorvoshoz jár, nem az állami ellátást ellátatlanságot) veszi igénybe. Vajon miért.

finnugor IT

Ma reggel a finn erdő közepén (ha tetszik, a "semmi közepén") észt istentiszeteletet hallgattunk. Most már értem, miért vicces a finneknek az észt nyelv. A szentlélek, például, kb. úgy hangzik , hogy a szent feleség... Hát... :) Amúgy tényleg egészen érthető nyelv lett már az észt, és most már eléggé hallom a különbséget is, nem próbálom a munkásokat hallgatva finn nyelvjárásként azonosítani. Bezzeg a finn vendéglátóm nem értette először, miért játsszák az észt istentisztelet elején a finn himnuszt, nekem ugrott be előbb, hogy de hát az észtek ugyanazt a dallamot vették át... És ott a héten volt a függetlenség ünnepnapja, ez az ő himnuszuk. Amúgy az az Andres Põder prédikált, aki valaha a pärnui gyülekezet lelkésze volt, a kőbányaiak testvérgyülekezetéé. Azóta püspök lett - ahogy Kőbánya akkori lelkésze, Fabiny Tamás is. Szép karrier állhat a lohjai lelkész előtt!

http://yle.fi/radio1/uskonto/jumalanpalvelukset/jumalanpalvelus_suorana_lahetyksena_tallinnasta_28534.html

Tengeren jártamban

Délután a tengeren sétáltam, majd körülnéztem, hogy vajon merre lehet a metrómegálló. Nem bolondultam meg, se Napoleonnak nem képzelem magam, se valaki nagyobbnak, de hát, mit tagadjam, tényleg a tengeren sétáltam. Na jó, csak a szélén, a talán sekély víz felett, de akkor is. Tény, gyáva kukac vagyok, nem mertem átsétálni rajta, torony iránt, bár egy sziget nagyon csábított. Lehet, hogy visszatérek még oda, talán sível - láttam, hogy autóval is átmentek, akkor alattam se szakadhat be a jég. Nagyon szép séta volt. -18 fokban indultam, hála a bélelt gatyának, nem is fáztam (csak egyszer nem tudtam kinyitni a szemem, mert a leheletem ráfagyott a szempillámra, és nem nyílt a szemem...), és hiába a kemény fagy, már érezni a nap melegét, ahol rám tűzött, határozottan éreztem, hogy melegít. Kedves olvasó, képes beszámolónk következik.

Ilyen pályákon szoktam síelni. Általában az út másik szélén is van vájat, és egyik szélen az egyik, másik szélen a másik irányba haladunk, de ez egy körpálya, egy irányba szokás menni rajta. A széles (bal oldali) részt használják a korcsolyázó stílusban haladók, a két vájatot a klasszikus stílusban sífutók. A nagyobb hóban automatikusan egymás nyomában haladnak az emberek, könnyebb, persze, úgy menni, de ezek a pályák az önkormányzat gépeinek köszönhetően ilyen jók (igen, semmi anyagi hasznuk belőle, mégis csinálnak jó kis pályákat, karban tartják őket stb. Egy részükön még éjjeli világítás is van.)




És ilyen szép tájakat nézegetek közben. Ma én voltam az egyetlen ember a környéken, de a csendet csak akkor élvezhettem, ha megálltam (azt -18 fokban nem praktikus túl sokszor). Már pontosan értem, mit jelent a csikorgó fagy. Egész más hangja van a hónak a lábam alatt, nem ropog, nem tompán összenyomódik, hanem valóban csikorog a bakancs alatt. A fenyők ágain is vastag hópárnák vannak, s mikor egy-egy ág már nem bírja vagy rászállott egy madár, lepereg róla a hó, és gyönyörűen csillog az ellenfényben. Millió kis tükördarab.

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom. És jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat. Hogy dunna alatt alszik a rét. És lehajtja fejét... nem csak a bogár, de a toboz is.







Mikor pedig mégis megálltam a csendet hallgatni, nem csak a város zajának hiányának örülhettem, de néhány madárnak is. A nyitnikék már hirdetik, hogy előbb-utóbb tavasz lesz (de legalábbis világos van), bár alszik a hóban a hegy a völgy (és hinni és bízni kellenék). És számos harkályt is láttam, egyiket egy tökéletesen fényképezhető helyen is, érte még a kesztyűmből is kibújtam, hogy a nagyobb objektívre cseréljek, és a jobb látószög kedvéért még az útról is leléptem (vagyis térdközépig merültem a hóba kapásból, de hál' Istennek, a bakancsomba nem sok jutott belőle).

Ez itt az egyik szigetre vezető út. Régebben Suomennlinnára is busz járt télen, most már a nagy hajók arrafelé jönnek be a kikötőbe, és hát vagy hajó, vagy busz. Megtudtam, van egy alagút is Suomenlinnára, az árukat azon szállítják át, de sajnos, a nagyközönség számára az zárt. És van még egy csomó alagút a város alatt, a közműveket azokban vezetik, állítólag akkora járatok ezek, hogy autóval közlekednek benne a karbantartók.

Lohjai kirándulás

Reggel még nem látszott, hogy ebből jó vasárnap lesz. Egyik bosszúság a másikat érte, semmi nem akart összejönni. Ilyen napokon jobb visszafordulni, végigheverni egy könyvvel az ágyon, és megvárni, hogy elmúljon. Kár lett volna. Annak ellenére, hogy reggel már az első sarkon kiszúrt velem a bankautomata: nem adta ki a pénzemet, és egy telefonszám se volt rajta, ahol reklamálhatnék; kissé siettem a buszhoz, kissé ideges voltam, de végül megnéztem jobban a papírt, amit kiköpött magából a gép, és valami olyan mondatot fedeztem fel rajta, hogy hiba történt, de ha leemelték volna a pénzt a számlámról, automatikusan jóvá írják. Na jó, nyomás tovább. A jeget még mindig nem takarítják, úgyhogy elcsúszkáltam a metróig. A kamppi buszpályaudvaron el akartam menni a mosdóba (a reggeli teámról nem mondtam ugyanis le, és ki tudja, mikor lesz következőnek lehetőség, a lohjai templomot a 15. században építették, nem valószínű, hogy terveztek bele egy gótikus vécét is...), de a gonosz ajtó elnyelte a pénzemet. Több megfelelő érmém nem volt, a pénzváltó automatához fordultam, az meg az egyik érme helyett egy csavaralátétet adott ki magából. Hm. Ne vegyem ezt jelnek, hogy most már tényleg vissza kellene fordulni? (Végül az a nagy ötletem támadt, ha ez a gép elfogadta, akkor az ajtó is elfogja, és tényleg.) Elindult a busz, meg is tettük a nyolcvan perces út felét, mikor a nummelai buszpályaudvarról alig akart elindulni a járgány. Mentünk pár sarkot, valami fura hang jött alólunk, majd a városszéli körforgalomban megálltunk. Indítás. Nem megy. Újabb. Továbbra se. Sofőr telefonál valamit, majd feláll, s bejelenti, hogy valami (na, ezt nem értettem) megfagyott, de próbálja kiolvasztani és megjavítani, valószínűleg sikerülni fog. Kb. 10 perc után sikerült jobb belátásra bírnia azt a valamit, és tovább indultunk. Egyfelől aggódtam, hogy ha nem jutok el Lohjába, alhattam is volna, viszont várnak ott engem; másfelől örültem a rövid szünetnek - negyven percem lett volna Lohjában, amit a -20 fokban valahogy el kellett töltenem. Azt hittem, tízzel most kevesebb lesz. Frászt. Behozta a késést. Volt egy mentő ötletem, hogy beülök valahova egy kávéra. Gondoltam, hogy ez nem lesz könnyű vasárnap délelőtt, de hogy egyenesen lehetetlen, arra még én se számítottam. Még a McDonalds is csak 11-kor nyitott. Ok, akkor séta, mert ha megállok, ottmaradok. Nagyjából sejtettem, merre van a templom, gondoltam, majd útközben megkérdezek valakit, hogy merre kell menni. Hahaha. Üres volt az egész utca. Végül jött egy öreg bácsi, aki mikor végre megértette a kérdésemet, olyan hangosan és részletesen magyarázta el az utat, hogy tuti felébredt mindenki a városban. A templom már kívülről is ígéretesen nézett ki, a szikrázó napsütésben, havas környezetben csábított a fényképezésre, nosza, elő a gépet, le a kesztyűt - na, itt követtem el a hibát. A harmadik képnél már úgy fájt a kezem a hidegtől, hogy alig tudtam elrakni a gépet, és visszavenni a kesztyűt. És akkor megláttam, hogy valaki bement a templomba. Hát ez már nyitva van? Közelebb érve hallottam, hogy a kórus már énekel. Valami szépet. Belépve az első felirat, amin megakadt a szemem, az alaksorban levő wc felé mutatott. És meleg volt. És a kórus nagyon szépen énekelt. A hátralevő majdnem fél óra elröpült. Az istentisztelet alatt is nagyon-nagyon szép dolgokat énekeltek. (Fogalmam sincs, miket, de Bachnál jóval újabbakat. Az evangélium előtt egy életteli héber dallamot énekeltek, finn szöveggel, hűűű.) Ahogy közeledtünk az IT végéhez, úgy kezdett szorongatni a gondolat, hogy na de hogy fogom megtalálni, akiknek a könyveket hoztam? Nem sikerült senkit észrevennem, aki keresgélne. Azt reméltem, hogy egy kis vidéki gyülekezetben kiszúrják az idegent. Hát, ha nem is volt ott mindenki ebből a kis (mint megtudtam) huszonvalahányezres gyülekezetől, azért voltak egypáran, mert ezen az IT-n áldották meg az őszi választásokon megválasztott és most szolgálatba lépő presbitereket. Végül a legjobb ismertetőjegyemhez folyamodtam: elővettem a fényképezőgépemet. És a következő pillanatban oda lépett hozzám egy férfi, hogy én vagyok-e én. Sajnos, innentől kezdve nem volt sok lehetőségem fotózni, úgyhogy a gyönyörű templom inkább csak a fejemben örökítődött meg. Tényleg gyönyörű, úgyhogy eldöntöttem, a 2005-ös útikönyvet ki kell dobni - Lohját meg sem említik benne, pedig ezért a templomért kötelező lenne minden környéken járót ideterelni. Aztán kávézás, majd kiderült, ebédet is terveztek ezek a drága emberek, a város első és sokáig egyetlen görög éttermébe mentünk, amit nyugdíjba menetelükig tényleg görögök vezettek. Mi heten voltunk az egyetlen (hetetlen) vendégük, örülhettek nekünk. Csudajót beszélgettünk, jó éreztük magunkat, örülök, hogy nem fordultam vissza reggel.




(Katt a képekre, akkor kicsit jobban látszanak!)