Múzeum-reklám

Időszaki vs. állandó 0:5

Egy kicsi múzeumba látogattam el, amit, ha nem lenne benne egy Múmi-kiállítás, nem is reklámoznának, a belépés is ingyenes. A Múmikért 4 éven felüli látogatóknak nem érdemes elmenni, mondhatnám, az a rész egy nagy nulla, a mesék jeleneteivel illusztrált falak között lehet szaladgálni - a látogatók többsége pontosan ezt teszi, kísérőik pedig kedélyesen beszélgetnek és kézimunkáznak a padokon.
Viszont az állandó kiállítása annál érdekesebb. Az egykori Pävälehti újság, és utódja, a mai Helsingin Sanomat, a legnagyobb napilap múltját és jelenét mutatja be relikviákkal és interaktív elemekkel. Helyére rakhattam a bajszát olyan jeles emberkéknek, akiket csak András történelem-előadásaiból ismertem, kipróbálhattam magam cenzorként, régi nyomdagép szedőjeként, végignézhettem, egy érdekes kisfilmen, hogyan működik a lap nyomtatása ma. Bemutatják, hogyan vált a múlt század elején a lap képekkel illusztrálttá, hogyan készült a háború alatt (minden addigi, természetesen férfi, szerkesztő, szakértő a fronton volt, hirtelen nők ugrottak be, mert az újság nem állhat le). S közben végigpörög a 19-20. század történelme. A régi nyomdagépek pedig külön lenyűgözők, vannak modernnek is, de míg azok "csak gépek", a régiek igazán szép remekek.
Turistáknak nem biztos, hogy nagyon izgalmas a kiállítás, egyrészt nem ismerik a finn történelmet, másrészt sok minden csak finnül értőknek befogadható, de "nekünk" nagyon érdekes. Szerintem :)

Bagett, de még milyen

Hű, megsütöttem életem eddigi legfinomabb (sütőben sült) kenyérféleségét. Ez egyszerűen tökéletes lett, hihetetlen. A hátulütője, hogy ebből sokkal többet ettem, mintha valami vacakot vacsoráztam volna. Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy a kenyér meleg étel. Így nem kell hozzá se sajt, se kolbász, csak jó sós margarin, s némi önfegyelem, hogy a második bagett közepén abbahagyjam végre a vacsorát. És kenyeret sütni jó. Van benne valami titok, valami csoda. A sütikbe mindenféle kell, a kenyér szinte a semmiből valami csodája.

Sämpylät

Zsömlét sütöttem. Egyrészt azért, mert a kenyér szemtelenül drága, másrészt azért, mert a fehér kenyér még drágább, a rozskenyér pedig nem passzol a kolbászhoz. Időm volt, lisztem is, nosza.



12 darab lett (kisméretűek, kb. fele akkorák, mint a bolti zsömle, de pont jól megsül így belül is, mielőtt még kívül megégne).

Hozzávalók:
2,5 dl tej
2,5 dkg élesztő
1 kiskanál cukor
1 kiskanál só
6-7 dl liszt (3-magos keveréket használtam)
2 evőkanál olaj

250 fokon bő 15 percig sültek, és ezúttal még a tűzjelző se indult be.

Egyetlen hibája van: sokkal többet ettem belőle, mintha boltit ettem volna. És annyira finom melegen sós margarinnal, hogy még kolbász se kell hozzá. Kockasajttal (natúr Medve) tökéletes - sajnos, csak egy dobozzal hoztam otthonról, pedig abból is bármennyit meg tudok enni.

Szín-lelés

Nem tudok betelni a fényképezőgépemmel. Tavasszal barátságtalan megjegyzéseket kaptam (otthonról, honnan máshonnan - mások jobban ismernek), hogy minek nekem ilyen jó gép. Azóta se bántam meg, hogy megvettem, sőt egyre jobban szeretem, s sok örömömet lelem benne. Akkor is, azóta is azt mondtam/mondom, van, aki körömcipőkre és hozzá illő színű táskára költi a pénzét, én viszont erre vágytam már sok éve. És kiutazásom előtt, nyár végén vettem hozzá egy polárszűrőt is, azóta csodálom, mire képes ez a pici lencsedarab. Itt a tenger mellett különösen ki lehet használni, káprázatosan telítettebb színűvé teszi a vizet, az eget, a felhőket. Nem a legmárkásabb, legjobb szűrőm van, de már ez az egyszerű is látványos dolgokra képes:

A fehér felhőket úgy ki tudja emelni, hogy szinte leugranak az égről. Az pedig, hogy tükörreflexes a gép, és késleltetés nélkül, abban a pillanatban készíti a képet, mikor lenyomom a gombot, nem hangsúlyozható eléggé. Ezt ma akkor értékeltem, mikor a sirályokat fényképezgettem, amik hűségesen kísérték a hajót - no, nem érdek nélkül, a farvizén bőséges uzsonnát tudtak összekapdosni. Az ilyen kísérleteim sikertelenek voltak korábban - minden madár kirepült a képből, mire a régi gépem méltóztatott elkészíteni a felvételt. Ráadásul ebben az objektívben van egy úgynevezett képstabilizátor is, ami egy kis mértékig tudja korrigálni az elmozdulást, így gyenge fénynél és mozgó célpontoknál is lehet vele éles képet csinálni.

És hogy miért törtem ki fotózás közben majdnem a (nem, nem a nyakam, hanem a) bokám? A bűnös:

Mielőtt valaki megvonná a vállát: ezek nem véletlenszerűen heverő kavicsok. Ezek itt az ÚTBURKOLAT! Mrrrrrrr.

Egy öcs

Ezúton szeretném kifejezni abbéli örömömet, hogy múlt héten találkozhattam az egyik öcsémmel. Nem mintha a másikkal nem találkoztam volna és nem örültem volna neki, de az "egyik" tette szóvá, hogy róla bezzeg nem írtam a blogomon. És valóban. Ezen most változtatok:


Ez a helyes fiú az öcsém, s nagyon örültem, hogy találkozhattam vele :-)

Nuuksio

A nap ugyan továbbra is bojkottálta a kirándulásomat, de úgy döntöttem, nélküle is elmegyek a nuuksiói nemzeti parkba - elvégre az újság is megírta, hogy ezekben a napokban a legszebb a ruska (azaz az őszi színkavalkád). Hát ige, olyan, de olyan színek voltak, amik ebben a borongós időben kedves fényképezőgépem segítségével sem mutathatók meg igazán. Kicsit tartottam tőle, hogy egyedül elveszem a nagy finn erdőségben, úgyhogy elég alaposan felkészültem (menetrendek, iránytű, minden netről beszerezhető útleírás stb), utóbb ez szükségtelenül alaposnak bizonyult. A térképek, amiket az információs házban lehetett kapni, elbújhatnak a mi turistatérképeink mögött, éppen csak nagyjából jelölik, melyik színű jelzés merre megy körbe, de az erdőben gondosan ki vannak téve a jelek, ha valakik figyeli őket, nem tévedhet el. Csak arra kell ráálljon az ember szeme, hogy ne keressen ösvényt (mert azon a sziklás talajon legtöbbször nincs), hanem a fákat figyelje, mert a jelek mutatják a nem létező út vonalát. Mikor letértem róla egy-egy tó kedvéért, nagyon kellett figyelni, hol keresztezem, hol tudok rá visszacsatlakozni. A kikeresett menetrend közepesen hasznos volt, de 1-2 perc eltéréssel értünk abba a megállóba, ahonnan 2 km sétával el lehet érni a látogatóközpontot, így a leszállást eltévesztettem volna, ha nem utazik velem egy buszon egy cserkészcsapat is. Leszállás után ők másfele indultak, a megállóban rendezett őrültködésük után jobbnak is tűnt ez így. Besétáltam a turistautak kiindulópontjához, és egyszer csak, hasonlóan a Nyúl évében látott jelenethez, a kanyar mögül egy japán turistacsoport került elő. Jobbak voltak, mint a cserkészek - egyrészt már hazafele mentek fél 11-kor, másrészt csendesebbek voltak. Na, aztán az erdőben! Elég sok ember volt, mindenki ki akarta használni a legszebb őszi hétvégét, nagyon sokan ottalvós túrára érkeztek, felpakolt hátizsákokkal. De milyen hangosak voltak! Ez teljesen meglepett a békés finnektől. Az egyik csapatra, amelyik beért az erdőben, kedvem lett volna rászólni, ne ordibáljanak már annyira. Végül előre engedtem őket, hátulról halkabbnak hallatszottak. De voltak csendes, gombagyűjtő családok is, rengeteg a gomba, sokakat láttam nagy zacskókkal távozni.
Más a finn erdő, mint az itthon megszokott, s nem csak azért, mert sok a fenyő. A sziklás talajon nem nagyon vannak ösvények, nincs park-jellege ennek a nagyforgalmú erdőnek sem, és a föld egészen érdekesen kong, döng az ember léptei alatt. És nagyon finom illat van, a fenyők (kuusi és mänty, két külön szó van a karácsonyfa-fenyőre és az erdei fenyőre, azt csak mi tudatlan déliek tartjuk egyazon fa két fajtájának), a mohák, a víz és aföld egyvelegének illata. És a füsté - sok család, baráti társaság sütögetett a tópartokon. Én az otthonról hozott szendvicsemet ettem meg a fenti tó partjának egy szikláján üldögélve. 17 kilométerrel a lábamban jólesően fáradtan vártam a hazafelé vivő buszt (és nagyon fájós térddel. Erre most már ki kell találni valamit, fele se tréfa.) Este szauna, tökéletes nap.

Vidám, meleg zoknim

Nagyon jó találmány a netes telefon, sokkal jobban lehet vele a kapcsolatot tartani az otthoniakkal (és az otthontól másutt távollevőkkel), mint régebben a chaten. És még az ember keze is szabad közben. Úgyhogy a kesztyűm után elkészült a sötét, hideg hónapokban szolgálatba álló vidám, meleg zoknim. Igen, láb nélkül ormótlannak, furcsa alakúnak tűnik, de ha belebújok, teljesen jól passzol a lábamra. Az aránytalanságot a szára adja, ami "mandzsettaszerűre" készült, így nem csúszik le gumírozás nélkül sem, de nem is szorít.

112

Épp kezdtem már elunni a névszótípusok gyakorlását, mikor nagy szirénázás támadt - egy mentő, van ilyen. Elhallgatott. Következő sziréna, az is elhallgatott. Na, ezt már meg kell nézni. Mire az ablakhoz értem, a mentő éppen továbbindult, a rendőrök félrehúzódtak, s helyett adtak az addigra már sorban érkező tűzoltóautóknak. Végül kiderült, a mentő is csak tett egy kört, hogy a tűzoltók közelebb tudjanak majd megállni (egyáltalán, azok már két irányból jöttek be az kétirányú, de nekik elég szűk utcába, így nem jobban odafértek, talán). A rendőrök szépen távol tartják a bámészkodókat, néhány kisfiú bánatára (nincs mindenkinek ilyen jó dolga, hogy az ablakból nézelődhet), az nem a tűzoltók feladata. De jó, hogy a lakásunk tűzjelzője nincs bekötve a tűzoltóságra! Ha a múlt héten hozzánk jöttek volna ki ilyen konvojjal, mikor megégett a sütőpapírom, és rázendített a tűzjelző, azt biztos nem értékeltem volna ennyire.

Hering-vásáron

Tegnap éppen arra jutottam, hogy ha kirándulni is szeretnék, akkor a házon kívüli evések terén megszorító intézkedések szükségesek. A mai ebédet kirándulásnak számolom :) Eredetileg a nuuksiói nemzeti parkba szerettem volna menni, egész héten szikrázó napsütés volt, erre ma reggel, mikor kipattantam az ágyból, és elhúztam a függönyt, olyan szürkeség fogadott, hogy csak na. Nuuksio elhalasztva. De az eső nem esik, egész meleg van (11 fok), megyek a városba mászkálni. Valami ötlettől vezérelve megnéztem a programajánlókat, nincs-e valami jó rendezvény, és íme, a hering-piac, amire úgy emlékeztem, jövő héten lesz, ma veszi kezdetét a legközelebbi kikötőben. Irány tehát a kikötő. A többi néhány ezer ember nem felejtette el, hogy ma kezdődik az évente rendezett vásár, nem egyedül lézengtem a piactéren. Gyerekkocsis szülők, tolókocsis öregek, mindenki ott volt. Az áruk többségéről csak találgatni tudom, hogy micsoda, van rengeteg féle ízesített, szószban eltett hering; füstölve és egyéb módokon tartósított halak; némi nyers hal; fekete kenyér; mindenféle homoktövis-készítmény (lekvár, szörp, kenceficék); a szigeteken nőtt birkák gyapjából készült zoknik; sülthalak; konzervek, dobozos halak, fóliázott halak, üvegezett halak stb. (A lista kb. úgy néz ki, mint Gombóc Artúr kedvenc csokijainak felsorolása.) Érdekes, hogy nekem a hering eddig azt a vödörben árult, nagyon büdös halat jelentette, amit apu és nagyi nagy gusztussal voltak képesek fogyasztani otthon, pedig a vak is látta, hogy szinte nyers az a hal, s ha nem is lenne nyers, a szaga... De itt semmi bűz nem volt, ha nem látok, talán meg se mondtam volna, hogy halpiacon vagyok. És nem tekeregtek átlátszó műanyagvödrökben gusztustalanul a halak. A sülteknek pedig illata volt, nem szaga. Az árusok egy része a piacrészen, bódéból árult, talán ők lehettek a jobb módúak, a másik részük pedig hajóval érkezett, és úgy kötött ki, hogy a hajó háta nézett a part felé, onnan árultak. Családi vállalkozásnak tűnt szinte mindegyik. Rengetegféle saaristoleipä-t lehetett kapni, ezt még nem tudom pontosan, mi. Szó szerint szigeti kenyeret jelent, gyakorlatilag olyasmi fekete kenyér volt, amit Reettől ismerek az észtek fekete kenyereként. Rozsból készül, meg talán malátából, egészen sötét barna vagy már-már fekete, s kicsit édes. Nem rossz, sajthoz, halhoz jól passzol, a paprikás kolbászhoz kevésbé. Többfélét is kóstoltam, biztos mind különböző volt, nekem az édessége miatt nagyjából egyformának tűnt az összes. A nagyobb hajókra fel is lehetett menni, ezeknek a belsejében afféle lacikonyha működött, kávét, lazaclevest és egyéb egytálételeket árultak. Nem csak a gyerekek élvezték a fedélzetre lépést! Ici-pici kárpótlás volt ez azért, hogy hajós városnézésre már nem tudok elmenni, mert szeptember végével leálltak a turistahajók. Végül, bár itthon várt a rakott krumpli a hűtőben, mégis egy hajó végéből vett sült halat ettem, a kikötő lépcsőjén üldögélve.

Lecke, de nem az iskolapadban

Az Uszpenszkij a lemenő nap fényében fürdik, a kikötő tele vitorlással... Hogy nekem milyen helyen kell leckét írnom, szegény, szegény én ;)

Tényleg készültem már nekiülni a finn feladatoknak, de olyan ragyogóan sütött a nap, hogy nem bírtam a szobából nézni. Fogtam tehát a könyveimet, tollam, ceruzám, s levonultam a közeli félszigetre. Mivel már csak egy bő óra volt hátra a naplementéig, és tanultam a szerda estéből, vittem magammal egy pokrócot is. Éppen volt egy üres pad a sziget napsütötte felén, tökéletes kilátással, és igen, mindezek ellenére mégis elkészült a házim. Ez már a jutalomjáték volt, mivel délelőtt átrágtam magam a nanoetikáról szóló cikk másfél oldalán, amit nagy teljesítménynek tekintek. (Mondjuk, a 13,5 oldalból még 11 hátra van... de majd csak belejövök.)