Távirati stílusban

Elhalasztódott a társasjátékparti (ez szomorú). De a hétvége: nagy beszélgetések, napsütéses-szeles kirándulás, áttársasozott délután, este és fél éjszaka - ezek most jól estek. Későn fekvés, magamtól ébredés - gyakrabban is kibírnám.

Nos, közel egy hónapja bejelentettem a tavasz érkezését - az sem volt csalás, csak hát... vannak fokozatok. Ma azonban, úgy tűnik, végérvényesen megérkezett. Időzíteni se lehetett volna jobban a finnek Téli háborúja kapcsán rendezett szemináriumot. A magyar önkéntes csapat története önmagában megérne egy bejegyzést. Osmo Wilkuna dokumentumfilmje viccesen komolyan ad képet róluk. 140 fiatal indult ki, sítanfolyamra indulók "álruhájában", mire nagy kerülővel kiértek, szinte vége is volt a Téli háborúnak, de ezt a gesztust a finnek a mai napig nem felejtették el. (Ha vetítik valahol, el ne szalasszátok: Egy magyar zászlóalj titkos küldetése.) Tehát, a téli háború végéről a téllel vívott háború végén emlékeztünk meg. Emléke legyen áldott - de a tél egy ideig most ne kísértsen.
Hogy a jó dolgokat fokozzam, ismét ellátogattam egy gyógymasszőrhöz. Ááááá, szuper. Most mintha még két centivel magasabb is lennék. A hátam, bokám pedig különösen köszöni - már a múltkori után sokkal jobb állapotban voltak. Remélem, folyt. köv.

Nem mondhatom el senkinek

Karinthy: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

Csipkerózsika

Csipkerózsikának éreztem magam tegnap. Tavasszal indultam el Mórichidáról - fújt a szél, de a parókia mellett sárgállott már egy krókusz -, aztán a vonaton szinte azonnal álomba merültem. (Naná, fél hatkor keltem, s két istentisztelet meg egy kiadós ebéd volt mögöttem.) Tatabányánál nyitottam ki a szemem, ott már gyanús volt valami, pislogtam is sűrűn ki az ablakon (az egyenleg: egy csapat őz, két fácán és egy vaddisznó. Méretéből ítélve inkább vaddisznócska). Álomba zuhantam ismét, majd Kelenföld előtt tértem magamhoz. Ijedtemben teljesen fel is ébredtem: fehér volt a határ - te jó ég, itt a tél, mennyit aludtam én?! Két részlet hibádzik a történetből: nem emlékszem, hogy megszúrtam volna az ujjam, s a herceg se volt sehol. Nahát. Az átkötés az előző bejegyzéshez: kamaszkorom gitárpróbálkozásainak első eredménye volt az Esik a hó és szemembe fúj a szél / Szeretni valakit valamiért.