A nap, amikor nem szeretnék zoknit húzni

Nem a kánikula tört be a tetőtéri lakásomba(n), csak majdnem egy ujjam. Fáradjon be a kedves olvasó most a fürdőszobámba! De nagyon vigyázzon a lábára! Azt ne kérdezze senki, miért áll a wc egy néhány centiméter magas betonlépcsőn, de hogy szebb és láthatatlanabb legyen ez a magaslat, a padlóval egyező csempével borították be valamikor régen. A régent abból sejtem, hogy a széle már letöredezett egy helyen. Kicsit ugyan éles az a csempe, na de nincsen nagyon útban, nem okozott még bajt. A szomszédja, az emelvény sarkát borító társa már kellemetlenebb alak. Mozog. Csúszkál. Időnként elhagyja a helyét. Ezt tette tegnap is. Úgyhogy a fürdőből kifelé indulva sikerült jól belerúgnom. Hogy a csempének vagy a betonnak a szélével való találkozást sínylette meg az ujjam, azt nem tudtam már felidézni, mikor már alábbhagyott a fájdalom és a vérzés is. Sok időm nem volt siránkozni, ha nem akartam (márpedig nem akartam) elkésni, indulnom kellett, a megskalpolt lábujj gyorsan kapott egy kis kötést. Mondjuk, azon elgondolkoztam, hogy szandálban megyek, de mivel már délután sikerült az ételosztáson jól átfáznom, inkább kiválasztottam a legnagyobb lábbelimet - a csizmámat. Hát, nem volt kellemes. Ma inkább nyugton maradok, és úgy döntöttem, elég, ha a jobb lábamon van zokni. Drukkolok, hogy visszanőjön a lifegő darabka, különben egy darabig mezítláb leszek.