Csipkerózsika

Csipkerózsikának éreztem magam tegnap. Tavasszal indultam el Mórichidáról - fújt a szél, de a parókia mellett sárgállott már egy krókusz -, aztán a vonaton szinte azonnal álomba merültem. (Naná, fél hatkor keltem, s két istentisztelet meg egy kiadós ebéd volt mögöttem.) Tatabányánál nyitottam ki a szemem, ott már gyanús volt valami, pislogtam is sűrűn ki az ablakon (az egyenleg: egy csapat őz, két fácán és egy vaddisznó. Méretéből ítélve inkább vaddisznócska). Álomba zuhantam ismét, majd Kelenföld előtt tértem magamhoz. Ijedtemben teljesen fel is ébredtem: fehér volt a határ - te jó ég, itt a tél, mennyit aludtam én?! Két részlet hibádzik a történetből: nem emlékszem, hogy megszúrtam volna az ujjam, s a herceg se volt sehol. Nahát. Az átkötés az előző bejegyzéshez: kamaszkorom gitárpróbálkozásainak első eredménye volt az Esik a hó és szemembe fúj a szél / Szeretni valakit valamiért.