Délnek vettem az irányt. Helsinki, ugye, tudjuk, az már nyugat, nos, Észtország... Fogalmazzunk úgy, ott otthon érezheti magát egy magyar (de erről inkább csak a végén).
Péntek hajnalban kipattantam (na jó, kikecmeregtem) az ágyamból, és miután valamennyire felébredtem a csípős reggeli fagyban (-6 fok, kb.), felültem egy nagy kompra, hogy végre Észtországba jussak. Halasztgattam ezt a kirándulást, eredetileg akkor akartam menni, mikor legalább odaát már tavasz van, de ráfáztam (szó szerint is), a déli szomszédnál még pocsékabb idő fogadott. Sebaj. Ilyen aprósággal nem lehet elvenni a kedvemet. A hajó valamivel kisebb, mint amivel Stockholmba mentünk, de ez is 7 emeletes volt belül, plussz a fedélzetek, ismét csak csodáltam, ahogy ellavíroztak vele a kikötőben. Helsinkiben még csak-csak értettem a dolgot, de a tallinni kikötőben olyan kicsi helyen fordultunk meg, hogy a hajónak gyakorlatilag nem is volt helye mozogni, álltában fordult a tengelye körül (hihihi, függőleges tengely körül). Az odautat jobbára átszunyókáltam (igyekeztem pótolni valamit az éjszakaihoz), a végére tértem magamhoz, az utolsó szakaszt kellemesen átbeszélgettük a szemközti székre telepedett útitársammal. Mint pár rövid mondat után kiderült, neki se anyanyelve a finn, így előbb-utóbb átváltott angolra. Egy amerikai pasas volt, aki a finn feleségével 15 évet töltött a finn egyház misszióiban keleten (Indiában, Kínában, Japánban). Nagyon érdekes dolgokat mesélt, mindketten tanárok/tanítók, vidéken tanítottak nőket olvasni, (legalábbis Indiában), akik gyerekkoruk óta dolgoztak a férjükre, iskolába nem járhattak, és az analfabetizmus, ugye, még kiszolgáltatottabbá tesz valakit, mint amennyire úgyis az a helyzete miatt (mármint hogy pechére lánynak született).
Már a tengeren kezdett rossz idő lenni, késett is a komp fél órát, mikor ezt bemondták, sejtettem, hogy nem feltétlen érem el a kiszemelt tartui buszt, legalábbis ha gyalog megyek a buszpályaudvarra, biztos nem; megérdeklődtem hát az információnál, hogy lehet tömegközlekedéssel odajutni (útitársam felajánlotta, hogy ő autóval van, elvihetne, de úgy se érnénk oda hamarabb, mert nem ismeri a várost, és a keresgéléssel éppen úgy lekésném a buszt). Nos, mire partot értünk, megérkezett az első hóvihar is, így hát eldőlt, hogy semmiképp se sétálok. A busz, khmm, elég lazán értelmezte a menetrendet, a sofőr végignézte néhány 10 méter távolságból a fülkéje melegéből, ahogy széttépi a népet a szél a megállóban, majd a menetrend szerinti indulási időben beállt végre nagy kegyesen a megállóba, mondanom se kell, mire a tömeg, egyenként jegyet véve, feljutott a buszra, már jó pár perccel utána voltunk a menetrendszerinti indulási időnek. Beláttam, kár számolnom a perceket, Tartuba csak a következő busszal fogok menni. Közben felcsillant bennem a remény, hogyha itt így állnak hozzá a menetrendhez, akkor még az a busz is késhet, van esélyem - és valóban, késett is, de sajnos, nem eleget, már csak a sarkon láttam kifordulni. Sebaj, így vehettem egy szendvicset és egy húsos pirogféleséget (na, ez hiba volt, amilyen szép volt, olyan rossz). A távolsági buszok nagyon jók, kb. fél óránként van járat Tallinn és Tartu között (ezzel együtt péntek délután teljesen tele voltak - állítólag a tartui fiatalok Tallinnba mennek egyetemre, a tallinniak meg Tartuba, jobb a függetlenség, ugye). A 2,5 órás út alatt (ami elég jó idő, majdnem 200 km a táv) folytattam a szunyálást, amikor felébredtem, rendre három dolgot láttam: az út melletti örökzöld bokorkerítést, átjátszótornyokat és romos, kidőlt-bedőlt falú házakat. Elég szomorú látványt nyújtottak.
Tartuban egész más látvány fogadott, egy modern bevásárlóközpont oldalában van a buszpályaudvar (és mellette a hotel-hostel, ahol szobát foglaltam), és a belváros is szépen fel van újítva, a rossz időben is nagyon szép volt. Az információs táblákkal csínján bánnak, egész pontosan, ha jó irányba indulsz el, akkor közeledve a célhoz már megerősítik táblával is, hogy igen, tényleg arra kell menni, például, az egyetem felé. Csak az első lépést kell bátran megtenni, de ez simán ment, az útikönyv térképe jól használható volt, azt már előre "befényképeztem" a fejembe, így elboldogultam.
Péntek hajnalban kipattantam (na jó, kikecmeregtem) az ágyamból, és miután valamennyire felébredtem a csípős reggeli fagyban (-6 fok, kb.), felültem egy nagy kompra, hogy végre Észtországba jussak. Halasztgattam ezt a kirándulást, eredetileg akkor akartam menni, mikor legalább odaát már tavasz van, de ráfáztam (szó szerint is), a déli szomszédnál még pocsékabb idő fogadott. Sebaj. Ilyen aprósággal nem lehet elvenni a kedvemet. A hajó valamivel kisebb, mint amivel Stockholmba mentünk, de ez is 7 emeletes volt belül, plussz a fedélzetek, ismét csak csodáltam, ahogy ellavíroztak vele a kikötőben. Helsinkiben még csak-csak értettem a dolgot, de a tallinni kikötőben olyan kicsi helyen fordultunk meg, hogy a hajónak gyakorlatilag nem is volt helye mozogni, álltában fordult a tengelye körül (hihihi, függőleges tengely körül). Az odautat jobbára átszunyókáltam (igyekeztem pótolni valamit az éjszakaihoz), a végére tértem magamhoz, az utolsó szakaszt kellemesen átbeszélgettük a szemközti székre telepedett útitársammal. Mint pár rövid mondat után kiderült, neki se anyanyelve a finn, így előbb-utóbb átváltott angolra. Egy amerikai pasas volt, aki a finn feleségével 15 évet töltött a finn egyház misszióiban keleten (Indiában, Kínában, Japánban). Nagyon érdekes dolgokat mesélt, mindketten tanárok/tanítók, vidéken tanítottak nőket olvasni, (legalábbis Indiában), akik gyerekkoruk óta dolgoztak a férjükre, iskolába nem járhattak, és az analfabetizmus, ugye, még kiszolgáltatottabbá tesz valakit, mint amennyire úgyis az a helyzete miatt (mármint hogy pechére lánynak született).
Már a tengeren kezdett rossz idő lenni, késett is a komp fél órát, mikor ezt bemondták, sejtettem, hogy nem feltétlen érem el a kiszemelt tartui buszt, legalábbis ha gyalog megyek a buszpályaudvarra, biztos nem; megérdeklődtem hát az információnál, hogy lehet tömegközlekedéssel odajutni (útitársam felajánlotta, hogy ő autóval van, elvihetne, de úgy se érnénk oda hamarabb, mert nem ismeri a várost, és a keresgéléssel éppen úgy lekésném a buszt). Nos, mire partot értünk, megérkezett az első hóvihar is, így hát eldőlt, hogy semmiképp se sétálok. A busz, khmm, elég lazán értelmezte a menetrendet, a sofőr végignézte néhány 10 méter távolságból a fülkéje melegéből, ahogy széttépi a népet a szél a megállóban, majd a menetrend szerinti indulási időben beállt végre nagy kegyesen a megállóba, mondanom se kell, mire a tömeg, egyenként jegyet véve, feljutott a buszra, már jó pár perccel utána voltunk a menetrendszerinti indulási időnek. Beláttam, kár számolnom a perceket, Tartuba csak a következő busszal fogok menni. Közben felcsillant bennem a remény, hogyha itt így állnak hozzá a menetrendhez, akkor még az a busz is késhet, van esélyem - és valóban, késett is, de sajnos, nem eleget, már csak a sarkon láttam kifordulni. Sebaj, így vehettem egy szendvicset és egy húsos pirogféleséget (na, ez hiba volt, amilyen szép volt, olyan rossz). A távolsági buszok nagyon jók, kb. fél óránként van járat Tallinn és Tartu között (ezzel együtt péntek délután teljesen tele voltak - állítólag a tartui fiatalok Tallinnba mennek egyetemre, a tallinniak meg Tartuba, jobb a függetlenség, ugye). A 2,5 órás út alatt (ami elég jó idő, majdnem 200 km a táv) folytattam a szunyálást, amikor felébredtem, rendre három dolgot láttam: az út melletti örökzöld bokorkerítést, átjátszótornyokat és romos, kidőlt-bedőlt falú házakat. Elég szomorú látványt nyújtottak.
Tartuban egész más látvány fogadott, egy modern bevásárlóközpont oldalában van a buszpályaudvar (és mellette a hotel-hostel, ahol szobát foglaltam), és a belváros is szépen fel van újítva, a rossz időben is nagyon szép volt. Az információs táblákkal csínján bánnak, egész pontosan, ha jó irányba indulsz el, akkor közeledve a célhoz már megerősítik táblával is, hogy igen, tényleg arra kell menni, például, az egyetem felé. Csak az első lépést kell bátran megtenni, de ez simán ment, az útikönyv térképe jól használható volt, azt már előre "befényképeztem" a fejembe, így elboldogultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése