Nuuksio

A nap ugyan továbbra is bojkottálta a kirándulásomat, de úgy döntöttem, nélküle is elmegyek a nuuksiói nemzeti parkba - elvégre az újság is megírta, hogy ezekben a napokban a legszebb a ruska (azaz az őszi színkavalkád). Hát ige, olyan, de olyan színek voltak, amik ebben a borongós időben kedves fényképezőgépem segítségével sem mutathatók meg igazán. Kicsit tartottam tőle, hogy egyedül elveszem a nagy finn erdőségben, úgyhogy elég alaposan felkészültem (menetrendek, iránytű, minden netről beszerezhető útleírás stb), utóbb ez szükségtelenül alaposnak bizonyult. A térképek, amiket az információs házban lehetett kapni, elbújhatnak a mi turistatérképeink mögött, éppen csak nagyjából jelölik, melyik színű jelzés merre megy körbe, de az erdőben gondosan ki vannak téve a jelek, ha valakik figyeli őket, nem tévedhet el. Csak arra kell ráálljon az ember szeme, hogy ne keressen ösvényt (mert azon a sziklás talajon legtöbbször nincs), hanem a fákat figyelje, mert a jelek mutatják a nem létező út vonalát. Mikor letértem róla egy-egy tó kedvéért, nagyon kellett figyelni, hol keresztezem, hol tudok rá visszacsatlakozni. A kikeresett menetrend közepesen hasznos volt, de 1-2 perc eltéréssel értünk abba a megállóba, ahonnan 2 km sétával el lehet érni a látogatóközpontot, így a leszállást eltévesztettem volna, ha nem utazik velem egy buszon egy cserkészcsapat is. Leszállás után ők másfele indultak, a megállóban rendezett őrültködésük után jobbnak is tűnt ez így. Besétáltam a turistautak kiindulópontjához, és egyszer csak, hasonlóan a Nyúl évében látott jelenethez, a kanyar mögül egy japán turistacsoport került elő. Jobbak voltak, mint a cserkészek - egyrészt már hazafele mentek fél 11-kor, másrészt csendesebbek voltak. Na, aztán az erdőben! Elég sok ember volt, mindenki ki akarta használni a legszebb őszi hétvégét, nagyon sokan ottalvós túrára érkeztek, felpakolt hátizsákokkal. De milyen hangosak voltak! Ez teljesen meglepett a békés finnektől. Az egyik csapatra, amelyik beért az erdőben, kedvem lett volna rászólni, ne ordibáljanak már annyira. Végül előre engedtem őket, hátulról halkabbnak hallatszottak. De voltak csendes, gombagyűjtő családok is, rengeteg a gomba, sokakat láttam nagy zacskókkal távozni.
Más a finn erdő, mint az itthon megszokott, s nem csak azért, mert sok a fenyő. A sziklás talajon nem nagyon vannak ösvények, nincs park-jellege ennek a nagyforgalmú erdőnek sem, és a föld egészen érdekesen kong, döng az ember léptei alatt. És nagyon finom illat van, a fenyők (kuusi és mänty, két külön szó van a karácsonyfa-fenyőre és az erdei fenyőre, azt csak mi tudatlan déliek tartjuk egyazon fa két fajtájának), a mohák, a víz és aföld egyvelegének illata. És a füsté - sok család, baráti társaság sütögetett a tópartokon. Én az otthonról hozott szendvicsemet ettem meg a fenti tó partjának egy szikláján üldögélve. 17 kilométerrel a lábamban jólesően fáradtan vártam a hazafelé vivő buszt (és nagyon fájós térddel. Erre most már ki kell találni valamit, fele se tréfa.) Este szauna, tökéletes nap.