Tágul a világ

Mondják, hogy tágul a világegyetem, de ez történt az én kis világommal is. Többszörösére nőtt a mozgásterem. Az áldott lelkű Maikki kölcsönadta a régi biciklijét (ott rejtőzik a fák között), amivel ma este nagy boldogan felfedezőútra indultam. Egy közeli szigetet, Mustikkamaa-t néztem ki magamnak a térképen, 4,5 km-re van, ideális távolságra ahhoz, hogy mozgásnak is elég legyen, de a biciklivel is időm legyen ismerkedni, összeszokni a nagyobb utak előtt. A távolság valóban ekkora volt, megmértem, ugyanis sikerült felszerelnem, beüzemelnem az otthonról elhozott kilométerórámat. Nagyitól kaptam három éve karácsonyra. (Megkérdezte ugyan előtte, tényleg nem vágyok-e egy kütyü helyett inkább valami normális dologra...) Negyed nyolc körül megy le a nap, háromnegyed hatkor indultam el, úgyhogy festői alkonyi fények terítették be a szigetet és a várost. A sziget, amire hídon lehet bejutni, a belváros nyúlványától kicsit keletre helyezkedik el, szóval onnan nézve éppen a város fölött ment le a nap. Hazafelé egy híd tetejéről épp azt a pillanatot láttam, mikor a Dóm kupolája és néhány gyárkémény között leereszkedett. Kb. fél percig valami elképesztő sárga-arany -narancssárga stb. színben fürdött minden. De a kiruccanás időzítése jó lecke is volt. Megjegyeztem, hogy 1. Nem indulunk el vacsoraidőben kaja nélkül. 2. Aki hülye, és nem visz magával még egy pulóvert, az jobban fog rá emlékezni, hogy naplemente után hirtelen sokkal hidegebb lesz. 3. A "csak még azt a szépet ott megnézem" módszerrel sötétben és nagyon fáradtan ér haza az ember. Persze, jólesően fáradtan. Hazafelé még volt egy érdekes fotótémám, sajnos, nem tudtam lefényképezni: egy magassarkús kutyasétáltató pórázának a végén egy selyemhernyó-méretű kiskutya, kukásmellényben... Amúgy látom, nagyon sok a vizes fényképem, nem tudom, csökken-e majd az arányuk. Nem tudok betelni a tengerrel. Meg általában semmiféle vízzel, legyen az patak, folyó, tó vagy tenger. Szeretek alatta, benne, rajta, mellette lenni. Az itteni hőmérsékletek mellett egyelőre inkább mellette vagy rajta.

Dóm-templom

Fantasztikus helyen jártunk tegnap, beszéljenek a képek. A látképekhez nem kell több magyarázat, ami "mondanivaló", az elfért a képaláírásokban. Érdekes hely volt a kripta is: a Dóm mesterséges dombra épült, ezért lehet ilyen hatalmas kriptája. Nem hamvak vannak benne (csak egy ki tudja, honnan odakerült koporsó, tetején a karácsonyi csili-vili makettekkel), hanem mellékoltárok, áhítatnak való helyszínek, ahol pl. vasárnap IT után még összejönnek páran a prédikációról beszélgetni, meg itt vannak az IT utáni kávézások (amihez tartozik egy ezt kiszolgálni alkalmas konyha is).

Beharangozó

Olyan helyen jártam, de olyanon... A Dóm-templom kupolájában!!! Jussi barátunk dolgozott a templomban, s megbeszélte a sekrestyéssel, hogy ma felvisz minket. Waw!!!! Fantasztikus képek holnap d.u., nézzetek vissza ide (most Ági vitte el a gépem, de holnap visszakapom memóriakártyástul, s feltöltöm őket). Na ezek nincsenek a rajta turisták egyen-fényképein!!!!!!

Tuomasmessu

Harmadik vasárnapom ez Helsinkiben, annyit lehettem Tamás misén, mint otthon fél év alatt. Hosszú idő után először mezei résztvevőként, 700-1000 ember között. A rég megismert liturgia otthonosságot jelentő dallamai között. Most kicsit megértem az öregeket, akik ragaszkodnak a megszokott szövegű, tempójú énekekhez, amikor ugyanis négy nappal a megérkezésem után jöttem ide, kishíján elsírtam magam az énekelt liturgia elején - akkor éreztem meg, hazajöttem. Én ebbe szoktam először bele, ezt szerettem, szoktam meg (még ha akkor a nyelvéből nem is értettem sokat, szorgos tolmácsok segítettek eligazodni). Néha már nem hiányzott otthon, vagy olyan messze volt, hogy már magam se tudtam, mi az, ami hiányzik. A több év "nélkülözés" után egyenként tudok örülni minden vasárnapnak, s tényleg olyan pontja a heteimnek, amit napokig várok. Az első után nem írtam, mert úgy éreztem, nem lehet leírni, hiába próbáltam fogalmazni, a szavak nem tudták a valóságot (vagy az én valóságomat, mindegy) visszaadni. Gondoltam, majd később, de elmaradt. (A mai után Ági "felszólított" az írásra.) Sok mindent másképp csinálnak, mint mi, ebbe igazán ma láttam bele, mikor szolgálattevőként vettem részt, az egyik mellékoltár gazdájaként. Először megijesztett, mikor a feladatom kétoldalas leírását olvastam egy hete, de ma a gyakorlatban nem tűnt már olyan bonyolultnak a dolog. Mindenesetre le a kalappal előttük, minden szolgálattevő feladata aprólékos részletességgel le van írva. Istentisztelet kezdete előtt 1,5 órával, 16.30-kor kellett érkezni, a csoportunk vezetője megmutatta, melyik oltárnál leszek, kipakoltam rá a fiókban található útmutató szerint a gyertya-tálcát, papírokat, ceruzákat, képet/verset, kosarat. 17.00-kor a csoport átbeszélte a feladatokat, 17.30-kor a lelkészekkel együtt volt egy hasonló megbeszélés. Mindkét körben mindenkit bemutattak, az első alkalommal résztvevőket kedvesen köszöntötték, ami nagyon jól esett (szerintem mindannyiunknak). Nem rohantak le minket, nem volt zavarba hozó, de érezhető volt, tényleg örülnek nekünk és szívesen látnak. S jó volt ez arra is, hogy tudják, ki az, akire figyeljenek menet közben, akinek esetleg segíteni kell, mikor hova álljon stb. A nyolc oltáros feladata ugyanis az imádságjárás alatt született (rengeteg!) imádságos cetliből 2-2-t felolvasni a közbenjáró imádságnál, később perselyezni, azt együtt a liturgus elé vinni, hogy imádság keretében áldást kérjen rá, és be kell gyűjteni az UV alatt a kiskelyheket (amint megtelt egy tálca, visszük a két konyha valamelyikébe, ahol az erre a feladatra érkezett valaki már kezdi is betenni őket a mosogatógépbe). Minden sietség, kapkodás nélkül, flottul ment. A precíz feladatleírásoknak, átgondoltan szétosztott szerepeknek köszönhetően nem volt sietés, kapkodás, semmi "csak ezt éljük túl galiba nélkül" hangulat, a kezdet előtti 1,5 óra csendesen, biztonságosan telt, idő volt kérdezni, együtt lenni, rákészülni, még a házigazda (itt a házigazda az, aki szervezi az adott heti Tamás misét A-Z-ig) sem szaladgált mint a mérgezett egér, s nem cincálták ezer felé. Ugyanez áll a csoportvezetőnkre. Nem azért, mintha ő olyan gyakorlott lett volna, ő is először csinálta a feladatát. De pontosan tudta, mi a feladat. Jó érzés volt részt venni ebben a csapatban. Tényleg csapatmunka volt, annak minden áldásával. Többször láttam Finnországban is, hogy a profizmus a spiritualitás rovására megy, ez itt abszolút nem igaz. Épp ellenkezőleg, ez az átgondolt feladatszervezés tette lehetővé, hogy szolgálattevőként se a feladatom teljesítéséért kelljen küzdenem, hanem lélekben is ott lehessek az alkalmon. SDG

Kő és víz

Ez a két megfogható elem jellemzi Helsinkit (a harmadik a szél). Az egész város tulajdonképpen egy nagy félsziget a tengerben, a város partját pedig kisebb öblök és félszigetek tagolják, a tenger mindenünnen közel van. A kő pedig ezer formában van jelen. Gránit húzódik minden alatt (úgyhogy minden építkezés ennek kirobbantásával kezdődik, a metró is csak néhány megállónyit megy a föld alatt a központban), ez "nő ki" a földből lépten-nyomon. Gránitkockák burkolják az utcát (vagy megerősödik a bokám, vagy végleg kitöröm), a sétautakat pedig az ebből készült vörös murva. Kővel van kirakva a partfal, ülőkeként szolgál a parkban, s a sor végtelen.

Diák

Én diák vagyok, ezek diák... kész nyelvlecke. Tanultam valami újat, a diavetítés titkos tudományát, s muszáj kipróbálnom.

Kirkkoolut

Szokás itt istentisztelet után kávézást tartani, ahol még lehet beszélgetni kicsit. Egy ismerősünk ajánlására elmentünk Ágival a dómtemplomba az esti istentiszteletre, ami után megnyugtató érzésem volt - nagyjából tudtam tolmácsolni a prédikációt. Jól hangzik. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy azért tudtam, mert a lelkésznő, ööööööööööö, nem vitte túlzásba a készülést, s kb. 15 közhelyes mondatot mondott, aminek a megértéséhez nem kellett nagy szókincs. Kiérve, miután megcsodáltuk a tenger felől érkező ijesztő fekete felhőpaplanokat, egy söröző felé vettük Jussi barátunkkal az irányt. Olutkellari - sörpince a hely neve, s valóban egy pincerendszerben helyezkedik el, nagyon hangulatos hely, amolyan kocsma/bár, ahova beszélgetni ülnek be az emberek, nem részegen bulizni. Állítólag a dogmatika és egzegetika szakirányosok törzshelye. Hogy-hogy nem a gyakorlatisoké???

Téli háború

Az egyetemi diákszervezet Erasmus-csoportja ingyenes tárlatvezetést szervezett a téli háborút bemutató kiállításra. 26-an mentünk el rá, ami ahhoz képest, mennyi külföldi diák van itt, nem túl sok, de a tárlók körül ennyien is soknak bizonyultunk. Jó, hogy volt vezetés (egy számomra meghatározhatatlan nemzetiségű hadtörténész fiú tartotta), mert a magyarázat nélkül, hiába értem a feliratokat, nem mondott volna sokat a kiállítás - amolyan régimódi, tárlókban elhelyezett tárgyakból és fényképekből álló bemutatót képzeljetek magatok elé, még a modern múzeum megszületése előttről.
A háború egész történetét nem mesélem el (néhány könyvtárnyi irodalma van). 1939. november 30-án, miután Finnország nem volt hajlandó aláírni azt a "segítségnyújtási szerződést", ami alapján a balti államokat a következő évben megszállták, a Szovjetunió megtámadta Finnországot. Finoman szólva egyenlőtlenek voltak az erőviszonyok, de a finn népet éppen ez a megfeszített, sokszoros túlerő elleni honvédő háború kovácsolta a húsz évvel korábbi polgárháború után egységessé. Sok okra vezethető vissza, hogy meg tudták állítani a vörös hadsereget, részben az elszántságukra, részben a szovjet hadsereg nagyon rossz felkészültségére, felszereltségére. Szovjet oldalon sokkal nagyobb volt az emberveszteség, mert nem voltak felkészülve a téli körülményekre, se a járműveik, se a fegyvereik, se a ruházatuk nem volt megfelelő. A finn katonák egyik szerencséje volt, talán, hogy nem volt elég egyenruha, így a saját, jó meleg ruhájukban lehettek. Következzék hát a finnek néhány "csodafegyvere", amiknek nagy szerepe volt a győzelmükben (a háborút megnyerték, de az ország tíz százalékát a Szovjetunióhoz csatolta a békeszerződés.)
A tábori konyha. Ez a lóvontatta "konyha" a semmi közepén is meleg ételt tudott nyújtani - a szovjet oldalon nem tudták megszervezni az utánpótlást, mert a járművek nem tudtak közlekedni az útnélküli, havas terepen. A szovjetek repülőről próbáltak élelmiszert ledobni a katonáiknak, ezek érkezésekor az erdőkben megszűnt a puskaropogás, mindkét fél a ledobott csomagok keresésére indult, egyfajta vadászat kezdődött. A sítalpas finnek előnyben voltak.
Ha már kenyér, melléteszek egy másik képet is:

Ezt a bombákat rejtő, ugyancsak bomba alakú valamit (nem tudom a nevét, egyáltalán, többet tanultam ma fegyvertípusokról, mint eddig összesen) Molotov kenyereskosarának hívták. Történt ugyanis, hogy számon kérték a szovjeteket, miért bombázzák Finnországot, mire Molotov azt mondta, ők csak kenyeret dobnak le az éhező népnek. A "kenyerek" a tartály fölött láthatók a tárlóban, valami szárnyasbombák.

A bombázás veszélyének enyhítésében a nőknek volt nagyon fontos feladata, mivel radar még nem volt: messzelátóval a kezükben állandó őrséget tartottak a háztetőkön, s a telefonon jelezték, ha meglátták Tallinn felől közeledni a repülőket. Ugyan Észtország még papíron független állam volt, de a szovjet gépek Tallinnból szálltak fel Finnország bombázására. Az észt tisztviselők voltak olyan kedvesek, és a gépek felszállásakor rögtön telefonáltak az öböl túloldalára - akkor a heslinkiek tudhatták, 10 percük van, annyi időbe telt a gépeknek az út.









A másik csodafegyver a katonák csomagszállító szánkója volt. Miközben a szovjet szállítójárművek elakadtak a téli terepen, a katonák meg nem tudták cipelni a nehéz fegyvereket, a finnek ezen megszokott, kivájt csónakra emlékeztető szánkók segítségével tudták maguk után húzni az sebesülteket, az élelmet, fegyvert stb.












A fűthető sátrak is a túlélés eszközei voltak, ezeket is maguk után tudták húzni a szánkókon, s nagyjából bárhol fel tudták állítani. A fűtés azt jelentette, hogy a kinti mínusz negyven fok helyett kb. plusz öt volt bent, ami nagy különbség. A sátoron belüli hőmérséklet-különbség elég nagy volt, középen, a kályhánál, megégethette a katona a lábát, s a fekvéskor a sátorlap felé levő fején deres lehetett a haja hajnalra.

Ezt a zászlót a még csak hat államot magában foglaló Szovjetuniótól zsákmányolta a finn sereg. Állítólag a zászló elvesztése nagyon nagy baj volt a szovjet csapatoknál (ezt én nem nagyon értem, egy zászló még nem a világ), s ma is siránkoznak az orosz turisták, ha látják. Úgyhogy a finnek vannak olyan udvariasak, s a zászlót nem szokták mutogatni, csak most, a téli háború évfordulójára rendezett kiállításon rakták ki, egyébként raktárban tartják.

Kortya

Fejlődik az ember. Kőszerszámokat használt, később vasat, most pedig csak kártyákkal létezhet. Ez a kártya-kor. Fejlődtem én is. Itt látható majdnem a teljes fegyvertáram. Azért csak majdnem a teljes, mert csak az igazán helsinki identitást hordozókat fényképeztem le, az olyan mezeieket, mint a jogosítványom, a magyar bankkártyám és az EU-s tb-kártyám, nem került a képre. Nézzük csak, mi kell a létezéshez. (Bal felső sarokból indulva.) Diákigazolvány. Alap. Testiekhez és szellemiekhez egyaránt. Ennek felmutatására kapja az ember kedvezményes áron a menzákon a kaját (2,60 euróért 5,65 helyett), jogosult egyéb kedvezményekre, és ezen van rajta a diákszám, amit rá kell írni a vizsgalapokra, kurzuslistákra, és a vizsgaeredményeket CSAK ezzel írják ki, a neve senkinek nem éktelenkedik a faliújságon, díszszemlére téve az osztályzatát. (Egyáltalán, csak azok számát írják ki, akik átmentek, a meg nem felelteknek csak az összlétszámát írják oda.) Helka-kártya, azaz az egyetemi könyvtárakba érvényes kártya. Egyetlen beiratkozással lehet használni az összes könyvtárat, gyakorlatilag korlátlan mennyiséget lehet kölcsönözni, (szinte) minden szabadpolcos, s a cuccokat be lehet vinni, mert a könyveket úgyis mágnes védi, sípolna, ha valaki anélkül távozna, hogy az automatánál kikölcsönözte volna a könyveket. K-plussa és S-etukortti. Ezzel a fegyverrel is rendelkezik mindenki, aki ABC-be jár, valami kis kedvezményt/bónuszpontokat kap rá vásárláskor, de a lényegesebb, hogy mindig van valami, gyümölcs, hús, sajt stb., ami az adott élelmiszerláncban 15-20% kedvezménnyel kapható, s ha valaki beéri ezek alapján összeállítani a menüjét (mint például én), akkor... jobban jár. HelMet. A városi könyvtárba szóló kártya. Ugyancsak szabadpolcos, automata kölcsönzésű. Még a lapokat is (nem a legfrissebb számot) ki lehet kölcsönözni, s rengeteg könyvet. Az emberek szatyorral járnak könyvtárba. (Naná, a könyvesboltba én is csak mint múzeumba megyek itt, amilyen árak vannak.) Nordea. Waw. Finnesedésem egyik utolsó állomása: bankszámlanyitás és kártyaszerzés. Készpénzben ugyanis nem fizetnek semmit, ösztöndíjat se. A zöld pedig a HSL, a helyi BKV jegykártyája. Erre lehet "rávásárolni" időt és/vagy rátölteni pénzt. Az adott járműre felszállva oda kell tartani a leolvasóhoz, ha az idő (1-7 nap, hónap stb.) még ki van fizetve, zölden világít, illetve meg lehet nyomni a szükséges jegy árát, azt a kütyü levonja a kártyán lapuló összegből és zöldre vált. Vagy sárgára, ha már kevesebb, mint 6 euró van csak a kártyán, s morcos piros marad, ha már nem tudja teljesíteni a kérést. S persze, kiírja, mekkora összeg van még a kártyán. A Helsinki-zónára szóló jegy egy órán keresztül érvényes, azalatt akárhányszor fel lehet vele szállni a járművekre. Ami nincs a képen, de egy igazi finnhez hozzátartozik: a nyakba akasztható kulcs/kártyatartó. Ugyanis minden ajtó kilincs nélkül záródik, ha nem figyel az ember, könnyen kizárja magát bárhonnan. Érthetetlenül kellemetlennek tűnt a rendszer, míg meg nem tudtam az okát: törvény írja elő, tűzbiztonsági megfontolásból ezt a fajta zárrendszert. Így belülről mindig nyitható az ajtó, nem fordulhat elő, hogy valaki nem tud kijutni egy bezárt helyiségből.

Ez itt lent pedig a szobám. Kicsit kicsi (kb. 2x4 m), de az enyém. Annyira, hogy múlt héten, bár nem zártam be az ajtaját, csak az ajtó elé tettek le nekem valamit a többiek, az elő nem fordulna, hogy valaki belépjen, pláne, ha nem vagyok itthon. Múltkor bekopogott valaki, de hiába szóltam ki, nem nyitott be, oda kellett mennem az ajtóhoz. Nagyon tiszteletben tartják a másik privát szféráját (ennek megvan az előnye, meg a szokatlanság miatt néha a hátránya is).

Rongyos bejegyzés

Rongyot ragadtam, hogy eltüntessem az ajtómról és a szekrényemről az előző lakó(k) után itt maradt, szemet szomorító, elpiszkolódott ragasztófoltokat, celluxmaradványokat. S közben nagy örömömre rájöttem, hogy a szobám falai is moshatók, így lemostam a gusztustalan kávé- és ki tudja még milyen foltokat. Határozottan jobb lett a szoba, kibékültem vele. Néhány nappal ezelőtt kaptam a külügyi osztálytól egy tiszta ágytakarót is, van pár könyvtári könyv a polcon, kezdem magam lassan itthon érezni.

Egyháztörténelem élőben

A hivatalos események nem hoznak lázba, de a mai püspökavatást annyian ajánlották a héten, hogy beállítottam az ébresztőórámat, s elmentem rá. Jó, hogy figyelmeztettek, bár tízkor kezdődik az istentisztelet, kilenckor nyitják a kaput, de menjek oda korábban. Úgy tíz perccel kilenc előtt értem oda, a dóm-dombról le a lépcsők aljáig állt már a sor, s mire kilenc nulla nullakor kinyitották a kaput, már a sarokig. Fantasztikus hangulat volt a környéken. Mindenki örült, a lelkészek az ünneplő formaruhájukat húzták fel Ez egy kaftánféleség a férfiakon, és fokozandó az ünnepélyességet, mózestábla is. Megtudtam, azt csak akkor veszik fel, ha nagyon ünnepélyesek akarnak lenni, egyébként a papi inget viselik. A női lelkészeknek egy inkább kosztümhöz hasonlító ruhájuk van, s egyenkeresztjük, amit csak ezzel a ruhával együtt szabad hordani.
Kivonult az YLE (az állami tévé), egy másik tévé is, egy halom fotós és újságíró, ezek már a várakozás közben próbálták elkapni az érdekesebb embereket, például előttem egy idős lelkésznénit fotóztak, interjúvoltak (1988 óta vannak női lelkészek a finn egyházban). Itt már egyáltalán nem éreztem ezt a püspökavatást hivatalos eseménynek, inkább valami hatalmas, várva várt ünnepnek. Felfokozott várakozás és öröm volt érezhető a levegőben, mindenki mosolygott, köszöntgették egymást az emberek, s örültek, hogy részt vehetnek az alkalmon. Bent a jobboldali oldalszárnyban ültem le, szemben a szószékkel, Maikki irányított oda a bal oldalról, mondván, onnan jobban látni, balról a szószék eltakar sok mindent. (Az ültető, irányító emberek mind kék-fehér szalagos lelkészek voltak, csodálkoztam, szerintem otthon rangon alulinak tartanák ezt, de azt mondták, ez természetes, mindig a papok szokták csinálni.) Hála Istennek, Tuula is ott keresett helyet, egymás mellett ültünk, így magyarázatot is kaptam, ahol kellett. A meghívott vendégek és az előkelőségek csak 5-10 perccel jöttek korábban, addigra már a kapu zárva volt (részben biztonsági okokból miattuk, részben a tv-felvétel miatt), így mindenki láthatta a bevonulásukat. Az előző és a mostani köztársasági elnököt (a két éve Nobel-békedíjat kapott Martti Ahtisaarit és Tarja Halonent, akit csak Tarjának hívnak a finnek) külön ültetőember kísérte egyenként a helyére, a miniszterelnök, Mari Kiviniemi is itt volt (ő egyébként az egyetemi tanévnyitó fesztiválra is eljött, állítólag). Aztán harangok, zene, s kezdődött. Bevonultak (az Erős várunk itt nagyjából ismeretlen, azt hiszem, csak egy ének a sok közül, nem is énekeltük ma), amit, persze, felállva fogadtunk. Rengeteg szolgálattevő volt, a zenészeket nem számítva körülbelül harminc, köztük a többi egyházkerület püspöke, valamint egy-egy püspök Norvégiából, Svédországból, Namíbiából, Dániából, Írországból.
A finn püspököknek mind saját színe van, ilyen színű a talárjuk, süvegjük, az új püspöknőnek, Irja Askolának halvány kékeszöldet terveztek, amilyen a víz színe. A "tahdonját" (nem igent mondanak, házasságkötéskor sem, hanem akaromot) és a beöltöztetését egy hónapig meg lehet nézni az YLE honlapján (nyitóhír volt már, mire hazaértem): http://yle.fi/uutiset/kotimaa/2010/09/irja_askola_vihittiin_helsingin_piispaksi_1972472.html.
Nem csak az énekekben és a liturgiában, de Irja a prédikációjában is egyszer csak svédre váltott, ami engem nagyon meghatott, szeretem, ahogy a finnek a kétnyelvűséget nem csak papíron ismerik el. Hat százalék a svéd anyanyelvű finnek aránya, ők többnyire a nyugati és a déli parton laknak, de magától értetődően kétnyelvű az ország. Azaz mindenkinek kötelező az iskolában a másik nagy államnyelvet tanulnia (finn iskolában a svédet, svéd iskolában a finnt), a vegyes lakosságú részeken kétnyelvűek a feliratok, a finn nyelvű egyetemen is lehet svédül kapni a (mindig írásbeli) vizsgán a kérdéseket, és lám, lám, a prédikációban is lehet két nyelven beszélni. Nem mintha nem értene mindenki finnül, de mindannyian tudjuk, mit jelent, ha anyanyelvünkön szólnak hozzánk. Apropó, Irja: gondolom, a püspökválasztást megelőző kampány hatása, de mindenki csak keresztnevén emlegeti az új püspöknőt.
Számtalan sorban osztottak úrvacsorát, egy kitérő ehhez is tartozik: nem osztanak közös kehelyből úrvacsorát. Mindenütt kis kelyhek szoktak lenni, de most, talán mert ennyire sokan voltunk, s se kehely nem lett volna elég, se hely ezek tárolásához, inkább bemártott ostyát osztottak, az a "szörnyűség", hogy ennyi ember egy pohárból igyon, úgy látszik, elképzelhetetlen.
Az istentisztelet után, miután szép lassan kijutottunk a templomból, kávé és süti várt mindenkit a dóm-dombon. A tér különböző pontjain sátrak álltak, ott osztották a kávét és az álom finom áfonyás pitét, közben pedig a lépcsőkről a Jakaranda játszott. És az emberek nem rohantak haza, hanem sokáig ott örültek, beszélgettek, s nagyon boldogok voltak. (Na jó, voltak ellenzői is a püspöknőnek, de ők otthon maradtak.)

Bocs a fotókért, a sajtóban jobbakat találni, de volt ott elég fotós, én csak a helyemről kattintottam párat. Többi kép a picasán.

Szerintetek milyen magyar süteményt süssek? Dobostortát nem vállalok, Eszterházyt sem, réteslapnyújtásban egyszer segédkeztem életemben. Mák nincsen, dió csak egészben, csillagászati áron, túró helyett csak valami hungarocellhez hasonló dolgot találtam. Almás pitére, zserbóra tudok gondolni, vagy...? Szerintetek mik a magyar sütik?

Mansikkapaikoja

Szeretem ezt a szót. Jó néhány évvel ezelőtt tanultam egy kedves finn műfordítótól, mikor Budapesten összefutottunk, ezzel mondta el, rövid látogatása alatt hol-merre járt. Szó szerint epres/eprező helye(ke)t jelentene, de azokat a helyeket foglalja magában, amik kedvesek az embernek. Neki, például, az Írók Boltját, emlékeim szerint. Nekem Helsinkiben ilyen a déli kikötő piaca, az Akadémiai könyvesbolt, a Töölöi öböl a vadkacsákkal és legfőképpen: Seurasaari. Úgyhogy tegnap, végre, túracipőt húztam, s elindultam megérkezni. A kikötőben már voltam egyik délután, nagyon közel van ide, s tele van még gombával, áfonyával, muszáj volt vásárolnom (ebből készült az a bizonyos finnugor vacsora: észt gomba a finn kofától, magyarosan <=paprikával> megfőzve). Seurasaarira indultam, természetesen, s persze, gyalog. Látszik, még mindenki próbálja kihasználni a tél előtti utolsó heteket, mindenütt „történt” valami a városban. A Töölöi öbölben evezősverseny volt, sokpárevezős hajók indultak egymás után, az olimpiai stadiont övező utcákon, dombokon, parkokban pedig valami nagy városi kerékpáros verseny volt, egyik se a hivatásosoknak, úgy tűnt. Este volt még egy éjszakai futás is, eredetileg azt terveztem, kimegyek megnézni, de elég fáradt voltam már addigra (öt és fél órás séta után...)

Seurasaari mindig jó hely sétálni, ellenni, ott található a szabadtéri múzeum is, ami „kívülről” mindig látogatható, de a házak csak a nyári időszakban, május végétől szeptember közepéig, vannak nyitva. Még sose tudtam őket megnézni, mert egyetlen egyszer voltam csak Helsinkiben nyáron, de az éppen a Johannus (Szentiván) előtti nap volt… Gyakorlatilag üres volt a város, minden zárva, aki élt és mozgott, vidéken volt. Mivel szeptember 15-én zár a múzeum, nem halogattam a látogatást, mindenhova már így se tudtam benézni, mert a kis forgalomra való tekintettel már augusztus végén bezárták a házak egy részét. Sebaj. Végül is nem volt annyira nagy szám, amit láttam, a szentendrei skanzenben érdekesebbek a házak, itt semmi mesterséget nem mutattak, csak a bútorokat láttam (talán nyáron több a „műsor”?). De a mókusok bátrabbak, mint valaha, nem csak az emberek kezéből esznek, de fel is szaladnak rájuk, s a madáretetők környékén a türelmesen nyújtott kézre (amiben magok is vannak) egy-egy bátrabb cinke is rászáll. A kávézóban megajándékoztam magam egy kávéval is, kedvesen mondta a kiszolgáló lány, hogy az árban még egy csésze benne foglaltatik, szolgáljam majd ki magam. Nos, ebből a világosbarna folyadékból, amit itt kávé néven isznak, simán meg lehet inni több csészével.

Ha a házak többségébe nem is tudtam bemenni, nem mentem ám rosszkor. Ezen a hétvégén van a szomszédos szigeten, Pukkisaarin, a Nemzeti Archeológiai Nap alkalmából rendezett őspiac. Jobban nem tudom fordítani, valami őskorit, archeológiait jelent a szó előtagja. Ezen a szigeten van egy vaskori kereskedőfalu felállítva, s évente egyszer piac is van, beöltözött árusokkal és szórakoztatókkal, pont ebbe sikerült belecsöppennem. Legnagyobb örömömre sok-sok kártya-szövött övet is árultak, szorgalmasan lefényképeztem őket, s az egyik árus egy könyvet is tudott ajánlani, amiben minták és leírások vannak. A kártyákat magammal hoztam, de fonalam csak a legfontosabb kötős projektemhez van, ki kell derítenem, hol lehet elfogadható áron Helsinkiben fonalhoz jutni. Úgyis kell valami kesztyűt kötnöm, ha nem akarom, hogy lefagyjon a kezem. Nem értem, otthon nem nagyon szoktam kesztyűt hordani, itt meg már 12 fokban is fázott a kezem. Persze, lehet, hogy annyi fok a szélvédett mérőhelyen volt, nem kint a tengerparton. Hihetetlen, de már elővettem a sálamat és a kötött homlokpántomat, nem arcüreggyulladással akarom megünnepelni a megérkezésemet.

További képek a http://picasaweb.google.com/rongyszonyeg127/Helsinki2010Szeptember# címen.

Megérkeztem

A repülő, ami hozott, már szerda délután rendben landolt Helsinki-Vantaa repülőterén, de nekem csak tegnap jutott azóta időm tényleg megérkezni. Az első napok nagyon sűrűk és célorientáltak voltak. Egyik szomszédom várt a repülőtéren, egy kedves, segítőkész leányzó, akire rábíztak. Miután beértünk a kollégiumba, rögtön el akart vinni megmutatni a kart, a kari könyvtárt stb., úgy kellett megkérnem, hogy előbb a boltot vegyük célba. Nem csak azért, mert semmi tisztálkodó szert nem hoztam magammal a szinte grammra kiszámított csomagomban, de a Malév jóvoltából már készültem éhen halni is. Reggel ugyan becsülettel megettem két kenyeret, de mire délben beszálláshoz készültem Ferihegyen, már vadul korgott a gyomrom. Gondoltam, felszállás után majd kapok enni, mindjárt megoldódik a helyzet, de az a szendvicsecske, amivel kiszúrták a szemem, éppen csak a közvetlen éhhalál elkerülésére jó. Felfoghatom, persze, úgy is, hogy így több időm maradt a gépen alvással próbálkozni - az a legjobb technika arra, hogy valahogy túltegyem magam repüléstől való tartózkodásomon. Mondjuk, az úgyis a felszállástól, leszállástól való félelemben csúcsosodik ki, s akkor úgy se alszom, de mindegy. Nem tudom, hogy van ez, fizika szak ide vagy oda, levizsgáztam ugyan a repülőgépeket is a levegőben tartó tételekből, de akkor is egy csoda számomra mai napig, hogy ezek a nagy fémdarabok az esetek nagy részében rendben felemelkednek a levegőben, s akkor és úgy landolnak, ahogy a pilóta akarja. Tény, én is azzal nyugtattam aggódó anyumat, hogy ne aggódjon, nem maradok fent, még minden gép lejött. Nem díjazta… Tehát a boltban kezdtük a körutat, sikeresen beszereztem a legfontosabbakat, magamba tömtem némi kaját, s irány a teológiai kar. Sokat nem láttunk belőle, mert a tanszékek már zárva voltak, de elmentünk a diákkönyvtárba is, meg a számítógépes tanulóközpontba. A csütörtök péntek a beiratkozással, diákigazolvány-ügyintézéssel, különböző orientációs kurzusokkal telt. Ismét rácsodálkozhattam a magyartól igencsak elütő irodai stílusra. Az ügyintézők segíteni akarnak. Tényleg. Azért vannak, hogy a diák életét megkönnyítsék, és nem szívességet tesznek, hogy hajlandók az ajtóra kiírt ügyben segíteni. A diákigazolvány ügyében, például, bementem a diáktanácsadó irodába, sorszámot húztam (még a kari tanulmányi osztályon is sorszámok vannak), egy-két perc múlva hívtak egy pulthoz, előadtam a kérdésem, néni elmagyarázta, milyen sorrendben, hova kell mennem (befizetés, beiratkozásról igazolás megszerzése, matrica kérése), majd mindezt felírta nekem egy sárga cetlire, mondván, első napokban annyi infó van, nem lehet mindent fejben tartani… A karon mikor beléptem a tanulmányi osztályra, s kezdtem volna keresni, hova kell mennem, a folyosón rögtön nevemen szólított valaki – a nemzetközi ügyintéző volt, felismert a fényképről, amit csatolnom kellett májusban a papírjaimhoz. S már vitt is kedvesen, segítőkészen az irodába. Isten hozott Európában! Egyáltalán, minden fórumon igyekeznek egyengetni a külföldi diákok útját, látszik, tényleg nagyon fontosnak tartanak minket. A két-három karnak együtt tartott eligazításokon néhány százan lehettünk (a többségük a bölcsészkarra jött), a teológiai karon kb. tízen vagyunk új külföldiek. Egy szingapúri, egy oroszországi, egy német, aki Londonban végzi most az MA-t, onnan érkezett, egy finn, aki Tartuban tanul és egy észt, továbbá néhány német hallgató (egy bajor, a többi északi, ha jól értettem).

A kollégiumom a belvárosban van, ami nagy luxus, általában a város külső kerületeiben vannak a diákszállások, és azokban sem könnyű helyet kapni (az elsős diákok egy része még nem talált helyet, állítólag). Egy viszonylag régi házban öt lakás a „mienk”, öt-nyolc diák lakik együtt, mi nyolcan vagyunk, mindenkinek saját szobája van, közös a konyha, a zuhany, a két wc és a mosókonyha. Az egyik lakásban van egy közös „társalgó” is (egy kulccsal lehet a lakásokba bejutni), ott van tv, billiárd, szintetizátor, gitárok, házikönyvtár). Ja: a zuhanyzókban szauna is van, hetente kétszer van befűtve, egy-egy óra van a lányoknak, illetve a fiúknak, és fél órákra lehet külön is időpontot foglalni.