Az úgy történt, kérem szépen... hogy két héttel ezelőtt egy borongós reggelen a lakásombeli lámpák megkezdték már-már megszokottnak mondható villogásukat. Epilepsziás biztos nem vagyok, már rég rosszul lettem volna ettől; mondjuk, így sem töltött fel nagy örömmel a dolog, de a reggeli sietős készülődés közben nem húzom fel magam minden apróságon. Aztán abbamaradt a villogás - mert úgy leesett a leadott teljesítményük, hogy három gyertya nagyobb fényt adott volna a szobában, mint azok a nyamvadt izzók. Mint írtam, meglehetősen siettem, úgyhogy lekapcsoltam a villanyt, s sietős léptekkel távoztam otthonról. Este rutinosan kapcsoltam be a gépemet, a skype nem kapcsolódik. Hm. "Csak helyi kapcsolat." Segítség! Hol a netem? No, az bizony sehol, inter nyet, ahogy az oroszok mondják. A modem halott. Teljesen el vagyok vágva a világtól? Legalább a híreket meghallgatom. Meghallgatnám. A rádió se szólal meg. Nem is világít. Mint utólag megtudtam, örülhetek, legalább füstszaga nem volt - "csak" a tekercse égett le. Aki a miértre is kíváncsi: a földszinten összeégett egy dobozban a nulla kábel. (ennyit értettem a magyarázatból). Hogy a nyári eset után még meg tud lepni valami ebben a házban? Csak a (nem egészen) határtalan optimizmusom az oka. A födémet azóta visszaépítették, szilárd alapokon állok, miért történne itt bármi?
Zene azonban kell. Kell, mert... nem tudom megmondani, miért. Körülvesz, vidít vagy együtt szomorkodik velem, kifejezi, világgá kürtöli helyettem mindazt, amit én nem tudok. Azt nagyon sajnálom, hogy csak hallgatni tudom a zenét, s nem tudok egyetlen hangszert se úgy megszólaltatni, hogy kifejezzem magam vele. Sokáig elhittem magamról, hogy tényleg tehetségtelen vagyok, botfülű, s kár lenne engem zenére taníttatni vagy hangszert adni a kezembe. Hogy mégis megtanultam kottát olvasni, azért köszönet az unokatestvéreimnek, akik zeneiskolába járhattak, s otthon "különórát" adtak nekem. Mikor elköltöztem otthonról, rövid úton vettem magamnak egy furulyát, majd egy gitárt. Aztán egy népzenei találkozón beleszerettem a hatlyukú kettősfurulyába, s az hamarosan az asztalom állandó lakója lett. És egyszer, ha lesz rá lehetőségem, keresek egy zenetanárt, aki magamfajta túlkorosokat is vállal... Egyszer. Addig hallgatom, amit mások játszanak. Már amikor van min hallgatnom.
A rádióval is úgy jártam, hogy a hiányával tudatosult csak bennem, milyen sokat hallgatom. Főleg este hiányzott nagyon - most megtanulhattam, hogy anélkül is el lehet aludni. Tényleg, már nem félek annyira a sötétben, az utóbbi napokban már kevésbé hiányzott a macskaszemszerű kijelzőjének a világítása, s nem feküdtem már éberen figyelve minden apró neszre. Jó, első két éjszaka majdnem lámpát kapcsoltam, de végül győzött a fáradtság, elaludtam a gyanús zajokkal teli sötétben is. (Igaz, éjjelilámpa helyett egy jó pohár bort alkalmaztam.)
Ma pedig jó napom volt. S mivel ez az égen is látható volt, röpke 1,5 óra alatt hazasétáltam délután, keresztül a Herminamező kertesházak szegélyezte utcáin és a Városligeten. Két palacsinta eltüntetése után pedig telefont ragadtam, s megkérdeztem drága bácsikámat, segít-e a vásárlásban. Magam is meglepődtem, hogy az én mindent előre tervező megfontolt bácsikám a kért 5 perc gondolkodási idő helyett 2 perc múlva visszahívott, hogy 10 perc múlva tudnak felém indulni, találkozzunk az áruháznál. Az események, tehát, felpörögtek. S újra szól itthon a rádió!
Zene azonban kell. Kell, mert... nem tudom megmondani, miért. Körülvesz, vidít vagy együtt szomorkodik velem, kifejezi, világgá kürtöli helyettem mindazt, amit én nem tudok. Azt nagyon sajnálom, hogy csak hallgatni tudom a zenét, s nem tudok egyetlen hangszert se úgy megszólaltatni, hogy kifejezzem magam vele. Sokáig elhittem magamról, hogy tényleg tehetségtelen vagyok, botfülű, s kár lenne engem zenére taníttatni vagy hangszert adni a kezembe. Hogy mégis megtanultam kottát olvasni, azért köszönet az unokatestvéreimnek, akik zeneiskolába járhattak, s otthon "különórát" adtak nekem. Mikor elköltöztem otthonról, rövid úton vettem magamnak egy furulyát, majd egy gitárt. Aztán egy népzenei találkozón beleszerettem a hatlyukú kettősfurulyába, s az hamarosan az asztalom állandó lakója lett. És egyszer, ha lesz rá lehetőségem, keresek egy zenetanárt, aki magamfajta túlkorosokat is vállal... Egyszer. Addig hallgatom, amit mások játszanak. Már amikor van min hallgatnom.
A rádióval is úgy jártam, hogy a hiányával tudatosult csak bennem, milyen sokat hallgatom. Főleg este hiányzott nagyon - most megtanulhattam, hogy anélkül is el lehet aludni. Tényleg, már nem félek annyira a sötétben, az utóbbi napokban már kevésbé hiányzott a macskaszemszerű kijelzőjének a világítása, s nem feküdtem már éberen figyelve minden apró neszre. Jó, első két éjszaka majdnem lámpát kapcsoltam, de végül győzött a fáradtság, elaludtam a gyanús zajokkal teli sötétben is. (Igaz, éjjelilámpa helyett egy jó pohár bort alkalmaztam.)
Ma pedig jó napom volt. S mivel ez az égen is látható volt, röpke 1,5 óra alatt hazasétáltam délután, keresztül a Herminamező kertesházak szegélyezte utcáin és a Városligeten. Két palacsinta eltüntetése után pedig telefont ragadtam, s megkérdeztem drága bácsikámat, segít-e a vásárlásban. Magam is meglepődtem, hogy az én mindent előre tervező megfontolt bácsikám a kért 5 perc gondolkodási idő helyett 2 perc múlva visszahívott, hogy 10 perc múlva tudnak felém indulni, találkozzunk az áruháznál. Az események, tehát, felpörögtek. S újra szól itthon a rádió!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése