Tekeregtem

Eredeti tervem az volt, hogy lakkát fogok szedni. Ez magyarul a mocsári hamvas szeder, a lehetetlenül hosszú neve is mutatja, hogy otthon nem sokszor vesszük a szájunkra - bármilyen értelemben is. Szép, aranyszínû bogyó, és az ára is ehhez hasonló a piacon, gondoltam, hátha szedhetek magamnak. Felszerelkeztem szúnyogirtóval, mert a lakka fô feltalálási helye a mocsár. A bakancsomban reménykedtem, hogy megteszi a viperák ellen. (Anna-Leena szerint igen, reméltem, hogy igaza van. Mindenesetre dobogtam idônként a lábammal, ahogyan tanácsolták - azt állítólag nem szeretik a viperák, és eltûnnek. A medve ellen, aminek környékbeli elôfordulásáról megoszlanak a vélemények, fütyültem, hadd szaladjon minél messzebb. Amire nem készültem fel mégse, az a mocsár. A Mocsár. Matti azt mondta, amiben fák nônek, abba belemehetek, de ahol nyílt vízfelületet látok, azt inkább kerüljem el. (Mondta ezt azután, hogy megnyugtatott, nem szoktak mocsárba fulladni az emberek. Na persze, talán mert a finn gyerekek már törpeként megtanulják, hova szabad, és hova nem tanácsos menni.) Az elsô mocsár, amit találtam, a tiltott kategóriába tartozott, látszott a szabad vízfelület, fák csak beljebb voltak, na de repülni nem tudok. A következônél viszont azzal szembesültem, hogy a bakancsom szára rövid lesz ide, gumicsízma nélkül esélytelen vagyok. Feladtam hát a lakkaszedô tervemet, és tovább bicikliztem az erdei vízimalomhoz, ott mutatta meg Matti a múltkor, milyen a lakka levele (csak ott nem találtunk egy szemet sem, a helyiek mondták késôbb, hogy vannak ilyen helyek, bármilyen ritka meleg is volt a június, pont lakkavirágzáskor volt egy éjjeli fagy). 

Felfrissültem a forrásból, és megállapítottam, hogy ismernem kellene a gombákat, mert abból viszont akad bôven. A képen viszont nem gomba látszik, hanem egz fanyélre tûzött, nyírkéregbôl formált merítôedény, ami le van tûzve a forrás mellé, hogy bárki meríthessen magának. Beleköpni nem illik. Legalábbis remélem, mert nem tudom, hányan ihattak már belôle korábban.

Miután se lakkát, se gombát nem szedtem (vagyis gombából két szimpatikusnak tûnôt eltettem az egyik dobozomba, de fogyasztás elôtt megmutatom holnap valakinek, mert a gombamérgezés roppant kellemetlen halálmódnak sejlik), mivel a malomig egy egyik irányból imponáló lejtôn érkeztem, visszafele viszont már ugyanez egy igen kiadós emelkedônek látszott, inkább úgy döntöttem, a másik irányba folytatom az utamat, gondolván, innen már csak elôre-lefele visz az út. Hát nem. (Érdekes, autóból nem tûnt ilyen hepehupásnak a táj.)

  Az emelkedôknek is volt haszna, mert mikor már elég fáradt voltam, és úgy döntöttem, mivel még ki kell tartanom hazáig, inkább feltolom a bukkanó tetejéig a bringát, az út szélén erdei szamócákra lettem figyelmes. Hohohó, ez aztán a terülj, terülj asztalkám! Kész állófogadás. A szamócához, úgy tudtam, elég nagy szerencse kell, ehhez képest én ma jól belakmároztam belôle, az erdei út mellett is sokat találtam, és egy óra múlva, már a tó melletti erdôs-szántós tájon megpihenve is bôven találtam belôle egy tiszáson.

A tó melletti tájra még talán visszatérek majd a fénykézôgépemmel együtt (amit ma otthon hagytam, hiszen "csak" bogyótszedni indultam - még jó, hogy egy szelet csoki, biztos, ami biztos, volt a hátizsákomban). Fotóalbumbeli vidéken jártam.