Délután a tengeren sétáltam, majd körülnéztem, hogy vajon merre lehet a metrómegálló. Nem bolondultam meg, se Napoleonnak nem képzelem magam, se valaki nagyobbnak, de hát, mit tagadjam, tényleg a tengeren sétáltam. Na jó, csak a szélén, a talán sekély víz felett, de akkor is. Tény, gyáva kukac vagyok, nem mertem átsétálni rajta, torony iránt, bár egy sziget nagyon csábított. Lehet, hogy visszatérek még oda, talán sível - láttam, hogy autóval is átmentek, akkor alattam se szakadhat be a jég. Nagyon szép séta volt. -18 fokban indultam, hála a bélelt gatyának, nem is fáztam (csak egyszer nem tudtam kinyitni a szemem, mert a leheletem ráfagyott a szempillámra, és nem nyílt a szemem...), és hiába a kemény fagy, már érezni a nap melegét, ahol rám tűzött, határozottan éreztem, hogy melegít. Kedves olvasó, képes beszámolónk következik.
Ilyen pályákon szoktam síelni. Általában az út másik szélén is van vájat, és egyik szélen az egyik, másik szélen a másik irányba haladunk, de ez egy körpálya, egy irányba szokás menni rajta. A széles (bal oldali) részt használják a korcsolyázó stílusban haladók, a két vájatot a klasszikus stílusban sífutók. A nagyobb hóban automatikusan egymás nyomában haladnak az emberek, könnyebb, persze, úgy menni, de ezek a pályák az önkormányzat gépeinek köszönhetően ilyen jók (igen, semmi anyagi hasznuk belőle, mégis csinálnak jó kis pályákat, karban tartják őket stb. Egy részükön még éjjeli világítás is van.)
És ilyen szép tájakat nézegetek közben. Ma én voltam az egyetlen ember a környéken, de a csendet csak akkor élvezhettem, ha megálltam (azt -18 fokban nem praktikus túl sokszor). Már pontosan értem, mit jelent a csikorgó fagy. Egész más hangja van a hónak a lábam alatt, nem ropog, nem tompán összenyomódik, hanem valóban csikorog a bakancs alatt. A fenyők ágain is vastag hópárnák vannak, s mikor egy-egy ág már nem bírja vagy rászállott egy madár, lepereg róla a hó, és gyönyörűen csillog az ellenfényben. Millió kis tükördarab.
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom. És jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat. Hogy dunna alatt alszik a rét. És lehajtja fejét... nem csak a bogár, de a toboz is.
Mikor pedig mégis megálltam a csendet hallgatni, nem csak a város zajának hiányának örülhettem, de néhány madárnak is. A nyitnikék már hirdetik, hogy előbb-utóbb tavasz lesz (de legalábbis világos van), bár alszik a hóban a hegy a völgy (és hinni és bízni kellenék). És számos harkályt is láttam, egyiket egy tökéletesen fényképezhető helyen is, érte még a kesztyűmből is kibújtam, hogy a nagyobb objektívre cseréljek, és a jobb látószög kedvéért még az útról is leléptem (vagyis térdközépig merültem a hóba kapásból, de hál' Istennek, a bakancsomba nem sok jutott belőle).
Ez itt az egyik szigetre vezető út. Régebben Suomennlinnára is busz járt télen, most már a nagy hajók arrafelé jönnek be a kikötőbe, és hát vagy hajó, vagy busz. Megtudtam, van egy alagút is Suomenlinnára, az árukat azon szállítják át, de sajnos, a nagyközönség számára az zárt. És van még egy csomó alagút a város alatt, a közműveket azokban vezetik, állítólag akkora járatok ezek, hogy autóval közlekednek benne a karbantartók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése