Lohjai kirándulás

Reggel még nem látszott, hogy ebből jó vasárnap lesz. Egyik bosszúság a másikat érte, semmi nem akart összejönni. Ilyen napokon jobb visszafordulni, végigheverni egy könyvvel az ágyon, és megvárni, hogy elmúljon. Kár lett volna. Annak ellenére, hogy reggel már az első sarkon kiszúrt velem a bankautomata: nem adta ki a pénzemet, és egy telefonszám se volt rajta, ahol reklamálhatnék; kissé siettem a buszhoz, kissé ideges voltam, de végül megnéztem jobban a papírt, amit kiköpött magából a gép, és valami olyan mondatot fedeztem fel rajta, hogy hiba történt, de ha leemelték volna a pénzt a számlámról, automatikusan jóvá írják. Na jó, nyomás tovább. A jeget még mindig nem takarítják, úgyhogy elcsúszkáltam a metróig. A kamppi buszpályaudvaron el akartam menni a mosdóba (a reggeli teámról nem mondtam ugyanis le, és ki tudja, mikor lesz következőnek lehetőség, a lohjai templomot a 15. században építették, nem valószínű, hogy terveztek bele egy gótikus vécét is...), de a gonosz ajtó elnyelte a pénzemet. Több megfelelő érmém nem volt, a pénzváltó automatához fordultam, az meg az egyik érme helyett egy csavaralátétet adott ki magából. Hm. Ne vegyem ezt jelnek, hogy most már tényleg vissza kellene fordulni? (Végül az a nagy ötletem támadt, ha ez a gép elfogadta, akkor az ajtó is elfogja, és tényleg.) Elindult a busz, meg is tettük a nyolcvan perces út felét, mikor a nummelai buszpályaudvarról alig akart elindulni a járgány. Mentünk pár sarkot, valami fura hang jött alólunk, majd a városszéli körforgalomban megálltunk. Indítás. Nem megy. Újabb. Továbbra se. Sofőr telefonál valamit, majd feláll, s bejelenti, hogy valami (na, ezt nem értettem) megfagyott, de próbálja kiolvasztani és megjavítani, valószínűleg sikerülni fog. Kb. 10 perc után sikerült jobb belátásra bírnia azt a valamit, és tovább indultunk. Egyfelől aggódtam, hogy ha nem jutok el Lohjába, alhattam is volna, viszont várnak ott engem; másfelől örültem a rövid szünetnek - negyven percem lett volna Lohjában, amit a -20 fokban valahogy el kellett töltenem. Azt hittem, tízzel most kevesebb lesz. Frászt. Behozta a késést. Volt egy mentő ötletem, hogy beülök valahova egy kávéra. Gondoltam, hogy ez nem lesz könnyű vasárnap délelőtt, de hogy egyenesen lehetetlen, arra még én se számítottam. Még a McDonalds is csak 11-kor nyitott. Ok, akkor séta, mert ha megállok, ottmaradok. Nagyjából sejtettem, merre van a templom, gondoltam, majd útközben megkérdezek valakit, hogy merre kell menni. Hahaha. Üres volt az egész utca. Végül jött egy öreg bácsi, aki mikor végre megértette a kérdésemet, olyan hangosan és részletesen magyarázta el az utat, hogy tuti felébredt mindenki a városban. A templom már kívülről is ígéretesen nézett ki, a szikrázó napsütésben, havas környezetben csábított a fényképezésre, nosza, elő a gépet, le a kesztyűt - na, itt követtem el a hibát. A harmadik képnél már úgy fájt a kezem a hidegtől, hogy alig tudtam elrakni a gépet, és visszavenni a kesztyűt. És akkor megláttam, hogy valaki bement a templomba. Hát ez már nyitva van? Közelebb érve hallottam, hogy a kórus már énekel. Valami szépet. Belépve az első felirat, amin megakadt a szemem, az alaksorban levő wc felé mutatott. És meleg volt. És a kórus nagyon szépen énekelt. A hátralevő majdnem fél óra elröpült. Az istentisztelet alatt is nagyon-nagyon szép dolgokat énekeltek. (Fogalmam sincs, miket, de Bachnál jóval újabbakat. Az evangélium előtt egy életteli héber dallamot énekeltek, finn szöveggel, hűűű.) Ahogy közeledtünk az IT végéhez, úgy kezdett szorongatni a gondolat, hogy na de hogy fogom megtalálni, akiknek a könyveket hoztam? Nem sikerült senkit észrevennem, aki keresgélne. Azt reméltem, hogy egy kis vidéki gyülekezetben kiszúrják az idegent. Hát, ha nem is volt ott mindenki ebből a kis (mint megtudtam) huszonvalahányezres gyülekezetől, azért voltak egypáran, mert ezen az IT-n áldották meg az őszi választásokon megválasztott és most szolgálatba lépő presbitereket. Végül a legjobb ismertetőjegyemhez folyamodtam: elővettem a fényképezőgépemet. És a következő pillanatban oda lépett hozzám egy férfi, hogy én vagyok-e én. Sajnos, innentől kezdve nem volt sok lehetőségem fotózni, úgyhogy a gyönyörű templom inkább csak a fejemben örökítődött meg. Tényleg gyönyörű, úgyhogy eldöntöttem, a 2005-ös útikönyvet ki kell dobni - Lohját meg sem említik benne, pedig ezért a templomért kötelező lenne minden környéken járót ideterelni. Aztán kávézás, majd kiderült, ebédet is terveztek ezek a drága emberek, a város első és sokáig egyetlen görög éttermébe mentünk, amit nyugdíjba menetelükig tényleg görögök vezettek. Mi heten voltunk az egyetlen (hetetlen) vendégük, örülhettek nekünk. Csudajót beszélgettünk, jó éreztük magunkat, örülök, hogy nem fordultam vissza reggel.




(Katt a képekre, akkor kicsit jobban látszanak!)