Azt hiszem, a halaknak van humorérzékük. Hiába álddogáltam ma a folyóparton, kezdetben még csak halvány jele sem adódott annak, hogy halak élnének a vízben. 2 órát adtam nekik, hogy bebizonyítsák, mégiscsak itt vannak. Megtették. Némelyik pofátlanul az úszó mellett ugrált. A mindenedet. Arra gondoltam, bárcsak nem sok kicsi lenne a mai fogás, hogy ne kelljen annyi fejet levagdosnom, mert számomra az igazán a mélypontja a horgászatnak, hanem bár fognék egyetlen egyet, de az legyen akkora, hogy anyunak tátva maradjon a szája, mikor megmutatom a képet. Mivel a hal csak nem jött, az én idôm meg eltelt, elkezdtem kiszedni a horgot a vízbôl. Lévén hogy elôtte már egyszer sikerült feltekernem a fákra a damilt, inkább a vízben hagytam a horgot, úgy kezdtem felcsavarni a damilt a botra. Már egészen a partnál, a lábam elôtt, a pár centis vízben volt, mikor egy jókora halat látok megforulni körülötte. Egy akkorát, amirôl álmodni se mertem volna. Nyugodt, kimért tempóban körülúszta a horgot, majd bekapta. Hoppá, gyorsan megfogtam a botom damilos végét, mert esélyes volt, hogy ez a monstrum elviszi az egész cuccot. De nem, egy laza fejmozdulat, és már úszott is elfele. Csak éppen nem csak a giliszta hiányzott a damil végérôl, hanem a horog is, pár centi damillal. Szerintem most ott röhög az összes hal a mederben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése