Eredeti tervem az volt, hogy lakkát fogok szedni. Ez magyarul a mocsári hamvas szeder, a lehetetlenül hosszú neve is mutatja, hogy otthon nem sokszor vesszük a szájunkra - bármilyen értelemben is. Szép, aranyszínû bogyó, és az ára is ehhez hasonló a piacon, gondoltam, hátha szedhetek magamnak. Felszerelkeztem szúnyogirtóval, mert a lakka fô feltalálási helye a mocsár. A bakancsomban reménykedtem, hogy megteszi a viperák ellen. (Anna-Leena szerint igen, reméltem, hogy igaza van. Mindenesetre dobogtam idônként a lábammal, ahogyan tanácsolták - azt állítólag nem szeretik a viperák, és eltûnnek. A medve ellen, aminek környékbeli elôfordulásáról megoszlanak a vélemények, fütyültem, hadd szaladjon minél messzebb. Amire nem készültem fel mégse, az a mocsár. A Mocsár. Matti azt mondta, amiben fák nônek, abba belemehetek, de ahol nyílt vízfelületet látok, azt inkább kerüljem el. (Mondta ezt azután, hogy megnyugtatott, nem szoktak mocsárba fulladni az emberek. Na persze, talán mert a finn gyerekek már törpeként megtanulják, hova szabad, és hova nem tanácsos menni.) Az elsô mocsár, amit találtam, a tiltott kategóriába tartozott, látszott a szabad vízfelület, fák csak beljebb voltak, na de repülni nem tudok. A következônél viszont azzal szembesültem, hogy a bakancsom szára rövid lesz ide, gumicsízma nélkül esélytelen vagyok. Feladtam hát a lakkaszedô tervemet, és tovább bicikliztem az erdei vízimalomhoz, ott mutatta meg Matti a múltkor, milyen a lakka levele (csak ott nem találtunk egy szemet sem, a helyiek mondták késôbb, hogy vannak ilyen helyek, bármilyen ritka meleg is volt a június, pont lakkavirágzáskor volt egy éjjeli fagy).

Miután se lakkát, se gombát nem szedtem (vagyis gombából két
szimpatikusnak tûnôt eltettem az egyik dobozomba, de fogyasztás elôtt
megmutatom holnap valakinek, mert a gombamérgezés roppant kellemetlen
halálmódnak sejlik), mivel a malomig egy egyik irányból imponáló lejtôn érkeztem, visszafele
viszont már ugyanez egy igen kiadós emelkedônek látszott, inkább úgy
döntöttem, a másik irányba folytatom az utamat, gondolván, innen már
csak elôre-lefele visz az út. Hát nem. (Érdekes, autóból nem tûnt ilyen hepehupásnak a táj.)

A tó melletti tájra még talán visszatérek majd a fénykézôgépemmel együtt (amit ma otthon hagytam, hiszen "csak" bogyótszedni indultam - még jó, hogy egy szelet csoki, biztos, ami biztos, volt a hátizsákomban). Fotóalbumbeli vidéken jártam.
P.S.: A képek a mobilommal készültek. Bocs.
VálaszTörlés