Ouluban

Rég nem látott barátokkal találkozni mentem, de ha már ott jártam, nyolc év után ismét, a piacra is elmentem. Hiszen minden város legjobb helye a piac. (A városoké. Paltamóban egyetlen sátor alkotja a piacot.) Kísérôm is volt, így érdekes adalékokkal lettem gazdagabb. Különösen a halak terén. 

Tekintsünk el az árcéduláktól (azokat nem szabad itt átszámolgatni, mert akkor éhenhal az ember), azok ugyanis egyforma árat mutatnak. Pedig itt két terméket látunk. A bal oldali a Botteni öbölbôl (a finn és svéd partok közti vizekbôl) származó lazacból készült filé, a jobb oldali pedig az észak-norvég partokról érkezett. A balti-tengeri halványabb, a norvégiai intenzívebb rózsaszín. Mert a norvég lazac rákokat evett, nem csak kis halaktat, azoktól nyerte a színét.

Az üveg mögött, fa tálakon különbözô módokon füstölt halak fekszenek. Az egyiket füstölôben készítették, a másikat a tûz mellé tûzdelték.

 

A serpenyôkben, többek között, jávorszarvas- és rénszarvasfasírt sült. 

A kátrány útján

Kis csalás van a címben, nem teljesen a kátrány útján mentem, mert vasúton érkeztem Ouluba, nem a víz hátán, de majdnem egymás mellett halad a kettô. Vagyis ma már csak a vasút halad, kátrányt nem sokat égetnek, így értelemszerûen nem is szállítják. (De kátrányos fagyit kóstoltam, és tulajdonképpen nem is volt rossz. Leszámítva, hogy a szaga a már korábbról ismert kátrányos samponra, szappanra emlékeztetett.) Régebben Kainuu megyébôl vízen vitték Ouluba a kátrányt, nagy csónakokon: 

Ezek már a múzeumban állnak, és nem is igazán nagyok. A kikötôben a parton, külön házban áll a falu kátrányszállító csónakja, az sokkal hosszabb, és valamivel szélesebb is. Olyan nagy csónak, hogy elôször azt hittem rá, kirkkovene, vagyis templomi csónak - régen a falurészekbôl nagy közös csónakokon  ment a gyülekezet a templomosfaluba, egy hajóban eveztek. (Ez a szlogenje egy espoo-i kezdeményezésnek is, néhány hét múlva áteveznek egy ilyen csónakban a tallini testvérgyülekezetükhöz.)

Lóháton

Pár hete Lappföldön láttam néhány rénszarvast, este pedig rénpörköltet ettem. Ma délután lovagoltam, majd lóhúst vacsoráztunk. Reszkessetek, emberek!

Ugye, minden magyar a pusztán nô fel, sôt lóháton születik, ugye? (Ahogy a finn gyerekek síléccel a lábukon.) Nos, nekem Közép-Finnországig kellett jönnöm, hogy lóhátra kerüljek, de meg kell hagyni, jó volt. A ló mintha alacsonyabb lett volna, mint az otthon látottak, de lehet, hogy csak én nôttem azóta, hogy utoljára testközelbôl láttam lovat. (És 14-15 évesen megálltam a növésben, a többit mindenki az információi birtokában kiszámolhatja. Túl vagyok már pár érettségi találkozón, akkor is túl lennék, ha nem fél évente - évente tartottuk volna kezdetben.)

Tekeregtem

Eredeti tervem az volt, hogy lakkát fogok szedni. Ez magyarul a mocsári hamvas szeder, a lehetetlenül hosszú neve is mutatja, hogy otthon nem sokszor vesszük a szájunkra - bármilyen értelemben is. Szép, aranyszínû bogyó, és az ára is ehhez hasonló a piacon, gondoltam, hátha szedhetek magamnak. Felszerelkeztem szúnyogirtóval, mert a lakka fô feltalálási helye a mocsár. A bakancsomban reménykedtem, hogy megteszi a viperák ellen. (Anna-Leena szerint igen, reméltem, hogy igaza van. Mindenesetre dobogtam idônként a lábammal, ahogyan tanácsolták - azt állítólag nem szeretik a viperák, és eltûnnek. A medve ellen, aminek környékbeli elôfordulásáról megoszlanak a vélemények, fütyültem, hadd szaladjon minél messzebb. Amire nem készültem fel mégse, az a mocsár. A Mocsár. Matti azt mondta, amiben fák nônek, abba belemehetek, de ahol nyílt vízfelületet látok, azt inkább kerüljem el. (Mondta ezt azután, hogy megnyugtatott, nem szoktak mocsárba fulladni az emberek. Na persze, talán mert a finn gyerekek már törpeként megtanulják, hova szabad, és hova nem tanácsos menni.) Az elsô mocsár, amit találtam, a tiltott kategóriába tartozott, látszott a szabad vízfelület, fák csak beljebb voltak, na de repülni nem tudok. A következônél viszont azzal szembesültem, hogy a bakancsom szára rövid lesz ide, gumicsízma nélkül esélytelen vagyok. Feladtam hát a lakkaszedô tervemet, és tovább bicikliztem az erdei vízimalomhoz, ott mutatta meg Matti a múltkor, milyen a lakka levele (csak ott nem találtunk egy szemet sem, a helyiek mondták késôbb, hogy vannak ilyen helyek, bármilyen ritka meleg is volt a június, pont lakkavirágzáskor volt egy éjjeli fagy). 

Felfrissültem a forrásból, és megállapítottam, hogy ismernem kellene a gombákat, mert abból viszont akad bôven. A képen viszont nem gomba látszik, hanem egz fanyélre tûzött, nyírkéregbôl formált merítôedény, ami le van tûzve a forrás mellé, hogy bárki meríthessen magának. Beleköpni nem illik. Legalábbis remélem, mert nem tudom, hányan ihattak már belôle korábban.

Miután se lakkát, se gombát nem szedtem (vagyis gombából két szimpatikusnak tûnôt eltettem az egyik dobozomba, de fogyasztás elôtt megmutatom holnap valakinek, mert a gombamérgezés roppant kellemetlen halálmódnak sejlik), mivel a malomig egy egyik irányból imponáló lejtôn érkeztem, visszafele viszont már ugyanez egy igen kiadós emelkedônek látszott, inkább úgy döntöttem, a másik irányba folytatom az utamat, gondolván, innen már csak elôre-lefele visz az út. Hát nem. (Érdekes, autóból nem tûnt ilyen hepehupásnak a táj.)

  Az emelkedôknek is volt haszna, mert mikor már elég fáradt voltam, és úgy döntöttem, mivel még ki kell tartanom hazáig, inkább feltolom a bukkanó tetejéig a bringát, az út szélén erdei szamócákra lettem figyelmes. Hohohó, ez aztán a terülj, terülj asztalkám! Kész állófogadás. A szamócához, úgy tudtam, elég nagy szerencse kell, ehhez képest én ma jól belakmároztam belôle, az erdei út mellett is sokat találtam, és egy óra múlva, már a tó melletti erdôs-szántós tájon megpihenve is bôven találtam belôle egy tiszáson.

A tó melletti tájra még talán visszatérek majd a fénykézôgépemmel együtt (amit ma otthon hagytam, hiszen "csak" bogyótszedni indultam - még jó, hogy egy szelet csoki, biztos, ami biztos, volt a hátizsákomban). Fotóalbumbeli vidéken jártam. 

Vízivicc

Azt hiszem, a halaknak van humorérzékük. Hiába álddogáltam ma a folyóparton, kezdetben még csak halvány jele sem adódott annak, hogy halak élnének a vízben. 2 órát adtam nekik, hogy bebizonyítsák, mégiscsak itt vannak. Megtették. Némelyik pofátlanul az úszó mellett ugrált. A mindenedet. Arra gondoltam, bárcsak nem sok kicsi lenne a mai fogás, hogy ne kelljen annyi fejet levagdosnom, mert számomra az igazán a mélypontja a horgászatnak, hanem bár fognék egyetlen egyet, de az legyen akkora, hogy anyunak tátva maradjon a szája, mikor megmutatom a képet. Mivel a hal csak nem jött, az én idôm meg eltelt, elkezdtem kiszedni a horgot a vízbôl. Lévén hogy elôtte már egyszer sikerült feltekernem a fákra a damilt, inkább a vízben hagytam a horgot, úgy kezdtem felcsavarni a damilt a botra. Már egészen a partnál, a lábam elôtt, a pár centis vízben volt, mikor egy jókora halat látok megforulni körülötte. Egy akkorát, amirôl álmodni se mertem volna. Nyugodt, kimért tempóban körülúszta a horgot, majd bekapta. Hoppá, gyorsan megfogtam a botom damilos végét, mert esélyes volt, hogy ez a monstrum elviszi az egész cuccot. De nem, egy laza fejmozdulat, és már úszott is elfele. Csak éppen nem csak a giliszta hiányzott a damil végérôl, hanem a horog is, pár centi damillal. Szerintem most ott röhög az összes hal a mederben.

Visszaszámolás

Két hét múlva Paltamóba. Kezdem elhinni és komolyan venni a dolgot. Valószínűleg segített a tudatosulásában, hogy kezd körvonalazódni, mi is vár ott rám. Az igazgatólelkész betegszabadságon van, és július elejétől a helyettese elmegy nyári szabadságra - vagyis rám vár a feladat. Szóval, pár hétig egy kicsi (mármint finn viszonylatban kicsi), bő 3000 lelkes gyülekezet élén leszek, egy kb. 10 fős munkatársi csapat fejeként. Kíváncsian várom. Aki ismerősöm csak volt itt (pontosabban a község határában lévő népfőiskolán), nagyon pozitív emlékeket őriz, úgy tűnik, kedves emberek és szép környék vár rám. És pár millió szúnyog. Majd egy hónap múlva az áfonya is. Szóval, újra lesz mesélni valóm, messzi tájakról, messzi emberekről - akikről, szó mi szó, könnyebb egy nyílt blogon írni, mint az itthoni viszonyokról.

Anyák napi köszöntésem

Az elsősök anyák napi lázban égtek, elmesélték, mivel készülnek az édesanyáknak, mivel a nagymamáknak. Az egyik kisfiú rám nézett: boldog anyák napját neked is, Anikó néni! Mit lehet erre mondani? Persze, köszönöm. Elmondtam, nagyon jól esik a köszöntés, kedves tőle, de az az igazság, hogy én nem vagyok anyuka, nincs még gyerekem. Mire a válasz-kérdés: és unokád van?